Coming out, gyűlölet és bátorság – Gyenge Veroni őszintén az identitásáról

Július 18-án 16. alkalommal szervezik meg a Pozsonyi Szivárvány Pride rendezvényt, amely azoknak a június végétől egy hónapon át tartó programoknak a kicsúcsosodása, amelyekkel a szervezők szeretnék felhívni a figyelmet az LMBTQ+ emberek helyzetére, az egyre növekvő társadalmi feszültségekre, a szolidaritásra. A Pride fesztivál teret kíván adni az LMBTQ+ csoporthoz tartozó személyek helyzetéről szóló párbeszédnek és hangsúlyozza a szabadság, egyenlőség, demokrácia fontosságát. A témával kapcsolatban Gyenge Veroni költő, slammer, aktivista mondta el gondolatait az Új Szónak. 

Fontos meghatároznia magát, illetve azt egy LMBTQ+ csoporthoz tartozó embernek, hogy a gyűjtőfogalom melyik részéhez tartozik?

Szerintem nem kötelező magunkat meghatározni, nekem nem is tetszik, ha valakitől ezt számon kérik. Azt viszont megértem, hogy valakinek saját maga miatt fontos, hogy találjon szavakat arra, amit érez és él, arra, ahogy megéli az identitását. Én soha nem akartam saját magamat definiálni, de mivel nyilvánosan beszélek ezekről a dolgokról, úgy érzem, hogy az embereknek igényük van a meghatározásra. Még nem tartunk ott mint társadalom, hogy ezt szabadon lehessen kezelni. A nyilvánosság miatt biszexuálisként szoktam magam meghatározni, de többnyire azt mondom, hogy nem az ember nemébe szeretek bele, hanem a lelkébe, magába az emberbe.

Vissza tud emlékezni arra, hogy mikor tudatosította, hogy nem heteroszexuális? Megfogalmazta ezt magának? 

Ez azért is volt kicsit nehezebb, mert heteroszerxuális világban nőttem föl, nagyon sokáig nem voltam olyan közegben, ahol erről beszélni lehetett. Emlékszem rá, hogy soha nem voltam közömbös sem a lányok, sem a fiúk iránt, bele tudtam szeretni mind a kettőbe, de nem tudtam, hogy ezt definiálnom kellene, vagy, hogy ezért én másnak számítok, mivel továbbra is leginkább hetero kapcsolataim voltak. Aztán jött egy lány, akibe tényleg nagyon beleszerettem. Éreztem, hogy ez nem csak arról szól, hogy fiatalok vagyunk és bulizgatunk, hanem arról, hogy konkrétan az egész életemet el tudtam volna vele képzelni, vele akartam lenni, ezek az érzések nagyon erőteljesen megjelentek. Akkor tudtam magamban a hovatartozásomat pontosabban megfogalmazni, amikor már olyan közegben voltam, ahol több hozzám hasonló ember volt. Előtte nagyon kevés információm, szavam volt arra, hogy meg tudjam magam határozni. Láttam, hogy többen nagyon szabadon beszéltek erről, míg én nem is mertem volna kimondani, hogy bármilyen kapcsolatom van az LMBTQ+ közösséggel, azon kívül, hogy támogatom őket. Egy ideig elkülönítettem magam tőlük. Ha az identitásról volt szó, akkor mindig a magyar volt az első. Az volt az az identitás, amit megéltem, amit hallgattam minden nap, hogy ezért kell küzdeni, büszkén kell magyarnak lenni. Csak később rájöttem, hogy büszkén vagyok más is, nem csak magyar. 

Milyen volt a környezetében a fogadtatás, miután felvállalta magát?

A barátaim tudták, mivel az említett első szerelmemmel egy közösséghez tartoztunk, nem volt szükségük arra, hogy mindenképpen kimondjuk, hogy mi van köztünk. Ők olyan emberek voltak, akikről tudtam, hogy nincs ezzel problémájuk. Nem is szeretnék olyan embereket magamhoz közel engedni, akik nem elfogadóak ezzel vagy bármilyen kisebbséggel szemben. A családtagjaimnak később mondtam el, nekem is teljesen új volt ez a helyzet, próbáltam valahogy magamban is feldolgozni, viszont azt éreztem, hogy anyukámnak el akarom mondani és ő lesz az egyetlen, akinek elmondom, de rajta kívül nem hiszem, hogy tartozom bárkinek is coming out-tal. Valójában vele is csak puszta szeretetből beszéltem meg, de nem kértem ki senkinek a véleményét és nem is vagyok rá kíváncsi. Tudom, hogy sokan máshogy szocializálódtak, de ebben nagyon határozottan szerettem volna magamat védeni. Akkor voltak nézeteltéréseink a szüleimmel vagy az anyukámmal, amikor erről nyilvánosan kezdtem el beszélni. Óriási félelem jött elő benne, hogy mi lesz velem, ha bántani fognak ezért. Én is nagyon-nagyon féltem ettől, muszáj volt valahogy leküzdenünk együtt, de csak idő kérdése volt, hogy azok, akik a közelemben voltak, rájöjjenek, hogy ez nem nagy dolog.

Helyénvaló volt az anyukája félelme, voltak kellemetlen, bántó szituációk? 

Igen, bántottak. Anyukám félelme is bántott valamennyire, mert nyilván nem akarom, hogy valaki, főleg anyukám miattam féljen, de meg kellett tanulnom azt, hogy ne vegyem át mások felelősségét a saját érzelmeikért és félelmeikért. Szerintem az alapvető dolog, hogy törődünk azzal, hogy a szüleink nyugodtak, boldogok és büszkék legyenek ránk, de nem szabad, hogy mások félelmei miatt megkérdőjelezzük saját magunkat. Négy évvel ezelőtt, az első Pozsonyi Pride-om után történt, hogy egy nagyon pici szivárvány volt a pólómon, ami miatt egy férfi elkezdett üldözni egy boltban azt kiabálva, hogy mocskos leszbikus, majd miután meghallotta a magyar akcentusomat, már mocskos magyar leszbikus voltam. A Pride-on mindig vannak ellentüntetők is, tehát lehet hallani hasonló mondatokat, de jóval ritkább, hogy valaki szemtől szemben nekem állít. 

Mi a helyzet az online térben, a közösségi oldalakon?

Az online térben nagyon durva, gonosz, csúnya megnyilvánulások vannak, de szeretném, hogy lássák az emberek, hogy milyenek mások, ezért nem korlátozom a hozzászólásokat. Egyszer történt egy érdekes eset, amikor a szülőfalumban egy rendezvényen találkoztam azzal, aki rendszeresen kommentel olyat, hogy engem meg kellene verni és más gyűlölködő mondatokat a közösségi oldalamon. Odamentem hozzá, hogy tessék, itt vagyok, most már lehet a szemembe mondani. Egyetlen szót sem tudott kinyögni a férfi. Megkérdeztem tőle, hogy hozzak-e billentyűzetet, hogy azzal könnyebben tud-e kommunikálni, majd otthagytam őt. Ez egy nagyon meghatározó élmény volt számomra, ajándék saját magamnak, hogy bele mertem állni ebbe a szituációba. Nagyon sokat adott az, hogy rájöttem, ezek az emberek nem képesek szemtől szemben kommunikálni, nem képesek felvállalni a véleményüket, nem képesek a szemembe nézni. Azóta nem nagyon tudok tisztelni senkit se, aki egy profilról leír egy lánynak vagy bárkinek olyat, hogy szerinte őt verni, bántani kellene a véleménye miatt vagy azért, aki. Szerintem annak kellene az alapnak lenni, hogy nem kívánunk senkinek sem bárminemű erőszakot. Ami a legnehezebb, hogy ha megnézem a gyűlölködő hozzászólók profilját és látom, hogy az illetőnek van lánya. Nekem abszurd és érthetetlen, hogy nem tudnak belegondolni abba, hogy bárki kerülhet a gyűlölet kereszttüzébe, ez bárkivel megtörténhet, bármikor kiderülhet bárki gyerekéről vagy rokonáról, hogy hazudott az illetőnek egész életében, mert nem tartotta elég megbízhatónak ahhoz, hogy megismerje az igazi énjét és identitását. Szerintem ez nagyon szomorú.

Mi a baj azzal a mondattal, hogy engem nem zavar, amíg a négy fal között csinálják? 

Az, hogy nem értem, hogy mégis mit csináljak a négy fal között. Úgy érzem, hogy annyira szexualizálva van ez a kisebbség, hogy akik ezt mondják, csak arra tudnak gondolni, hogy mi történik a hálószobában. Ez leginkább a hetero világ perverzitását mutatja szerintem, nem a mi világunkét. Erre azt szoktam válaszolni, hogy jó, akkor te meg gyűlölködj otthon a négy fal között. Az a gond, hogy az emberek nagyon általánosítanak ebben a közegben is, mindig valami nagyon kirívót, nagyon hangosat tesznek előtérbe, ami lehet, hogy ennek a közösségnek a 0,01%-ára jellemző. Az is gyakran elhangzik, hogy ez természetellenes. Nézzük meg a természetet, hogy mennyi egyednél fordul elő vonzalom a saját neméhez. Senkinek sem célja, hogy orgiákat tartson az utcán, annyi a célunk, hogy 2026-ban félelem nélkül megfoghassuk egymás kezét, ne kelljen körbenézni állandóan, hogy honnan leselkedik rád valamilyen veszély. Ennyire egyszerű dolgokat szeretnénk, ezt nem hinném, hogy a négy fal közé kéne zárni.

Közszereplőként akaratlanul is kiteszi magát támadásoknak vagy bántásoknak?

Eleve nehéz ez a lét, mert szlovákiai magyarként is érkezik a támadás és a szlovákiai magyar queer emberek még inkább félnek attól, hogy ezt felvállalják vagy megszólaljanak. Én erre felkészültem és felvállalom, de egyáltalán nem könnyű. Azért is nehéz, mert nagyon-nagyon szerelmes vagyok a szlovákiai magyarságba mint identitásba, ebbe a közösségbe, nekem ez az egyik legfontosabb dolog a világon, és nagyon érzem annak a felelősségét, hogy úgy reprezentáljam magunkat, hogy az jó legyen a közösségünknek. Azért is nehéz, mert ez egy ki nem taposott út, és tényleg mindenhonnan érkezik a gyűlölet, még akkor is, hogyha például egy szlovákiai magyar témához szólok hozzá. Az, hogy én, Gyenge Veroni szólalok meg, aki felvállalja a queer identitását, elég ahhoz, hogy ne menjen át az üzenet csak azért, mert én nyíltan meleg vagyok. De elkönyveltek már a Progresszív Szlovákia aktivistájának is, ami nagyon vicces, mert a Progresszív Szlovákiából meg többen azt kérdezték, hogy miért gyűlölöm őket. Próbálom úgy csinálni, hogy megmaradjon az integritásom, nem állok be politikai pártok mögé, nem szeretnék politikus lenni, én tényleg csak a népemet akarom szolgálni. Úgy érzem, azért is nehéz, mert nagyon nagy terhet cipelek, amit valamennyire én magam teremtettem, de nekem nagyon fontos, hogy valahogy visszataláljunk egymáshoz, egy erős közösség legyünk, hogy meglássuk egymásban a szépet, mert szerintem tényleg különleges dolog kisebbségnek lenni. Ez olyan perspektívával jár, ami nincs meg akárkinél, szeretném, hogy ha az egyik kisebbség meglátná a másikban is ugyanezt. Az viszont nagyon meglepett, hogy a szlovák queer közösség mennyire elfogadott. Érdeklődnek, támogatnak, kialakult köztünk egy jó együttműködés, kérdezik, hogy milyen a többszörös identitás, számomra nagyon pozitív tapasztalat, hogy ennyire odafigyelnek arra, hogy a közösségen belül még több kis csoportra osztódik szét a közösség. Amikor például a tavaly márciusban a Maďari za Dunaj! tüntetést szerveztük Pozsonyban, sok szlovák csatlakozott hozzánk, akiknek többsége az LMBTQ+ közösség tagja. Számomra ez gyönyörű visszajelzés volt, viszont jó lenne, ha ezt meglátnák mások is. Mindig igyekszem bevinni a köztudatba, hogy mindenhol vannak queer emberek és rájuk is szükség van. Nem egy hálás feladat, sokat foglalkozom azzal, hogy elbírjam, hogy ne olvassam a kommenteket, hogy ne roskadjak bele. Igyekszem őszinte maradni, mert szerintem gyakran bagatellizálva van, mit tud tenni a gyűlölet egy emberrel.

Fontos rendezvény a Pride?

Nagyon sokan festenek ördögi képet róla. Az egyik Pride-ra eljött velünk egy olyan ember, aki nem értette, mi a célja, miért fontos egy ilyen felvonulás. Ahogy körbenézett, azt mondta, ez olyan, mint egy búcsú. Igen, valóban olyan, az emberek színesen felöltözhetnek, kicsit önmaguk lehetnek és biztonságban érezhetik magukat. Az, hogy valaki részt vesz a Pride-on, nem fosztja meg a heteróságától. Úgy érzem, nagyon belénk ivódott, hogy csak egy fajták lehetünk, de ez hazugság. Ezt hazudták nekünk, pedig nagyon jó több identitásúnak lenni, nagyon jó nyitni emberek felé és rájönni arra, hogy annyira nem is különbözünk.