Százéves a pozsonyi Szlovák Nemzeti Színház

Ülhetett volna díszpáholyban is a Szlovák Nemzeti Színház vasárnap esti ünnepi gáláján, ő mégis a földszinten, az első sor közepén foglalt helyet. Onnan integetett fel az erkélyre, mert nemcsak a hallása, a látása is tökéletes. Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című darabjának Christopher Hampton-i változatában és a Harmadik Birodalommal eggyé vált Leni Riefenstahlról készült előadásban is szuggesztív jelenlétével hívja fel magára a figyelmet. Neve és arca elválaszthatatlan a Nemzeti Színháztól. Itt kezdte pályáját, Marilyn Monroe után elsőként ő játszotta Európában Arthur Miller Bűnbeesés után című drámájának Maggie-jét. Napokig mesélhetne mindarról, amit a társulat egyik vezető színészeként megélt. De mindazt, amiről az elmúlt 100 év szólt, a születés öröméről és a vérzivataros időkről, amikor a fasizmus árnyéka vetült a falakra, vagy amikor a színház szabadsága került veszélybe, amikor a totalitarizmus a szépséget büntette, vagy amikor csak metaforákkal lehetett elkerülni a szürkeséget, majd láthatatlanná váltak a törésvonalak – ezt mind Oldo Hlaváček és Ondrej Kovaľ mint két clown közvetítették rövid jeleneteikkel. Összekötő epizódok is voltak ezek a gála műsorszámai között, amelyeket a társulat jeles művészei adtak elő. 

Ünnep volt ez a javából. Ünnepelt a társulat, és ünnepelt a közönség. A két clown, mester és tanítványa még a régi időket, a háromnyelvű várost is megidézték. Azokat az évtizedeket, amikor a ďakujem, a köszönöm és a danke schön még szimbiózisban élt Pozsonyban, vagyis az akkori Pressburgban. Ján Palárik Megbékélés avagy Kaland az aratóünnepségen című darabjának egyik részletében, amikor az ifjú pesti báró – Milan Ondrík kétperces remeklésében – egy tüzes kis szlovák fruskának, Emília Vášáryovának (!) tette a szépet – olyat is hallani lehetett a színpadról, hogy „ázánnyát!”. A műsor rendezői ily módon utalni akartak arra, hogy a történelmi múltunk, a színházi hagyományaink továbbra is egy tőről fakadnak. Szétválaszthatatlanok. A Szlovák Nemzeti Színház egyébként is évtizedek óta szoros kapcsolatot ápol a Vígszínházzal. Ennek köszönhetően láthatta annak idején a pozsonyi közönség a legendás Popfesztivált, Sulyok Mária címszereplésével a Bernarda Alba házát, később az Össztáncot, majd az Átutazókat, legutóbb pedig Nádas Péter drámáját, a Találkozást. De a Vígszínház közönsége is kapott jó pár színházi desszertet a Nemzetitől. Peter Karvaš Éjféli miséje után Esterházy Péter Mercedes Benzét, amelyet épp a Szlovák Nemzeti Színház felkérésére írt a szerző. A művészi együttműködés is szoros a két társulat között. Eszenyi Enikő kétszer rendezett a pozsonyi Nemzetiben, Roman Polák tavaly az Anna Kareninát vitte színre a Vígszínház égisze alatt Peter Čanecký pompás kosztümjeiben. Peter Kováč, a Szlovák Nemzeti Színház jelenlegi főigazgatója, a prózai társulat vezetője pedig már újabb terveket szövöget szlovák–magyar összefogásban. „Itt a múzsák fognak győzni a jövőben is – mondta ünnepi beszédében –, és nem a politika. Ez itt a szabad alkotómunka tere.” De azt is hangsúlyozta: „A Szlovák Nemzeti Színház által képviselt értékek a nyugat-európai kultúra részei lesznek.” Ľubica Laššáková kulturális miniszter szerint: „A színház jobbá és humánusabbá tesz bennünket.” Karel Čapeket is idézte. „Amíg az emberek színészek lesznek, a színészek emberek, addig színház is lesz.”

Az est legforróbb perceit a világ legrangosabb operaszínpadainak szlovák vendégei, a Nemzeti tagjai szerezték. Eva Hornyáková Norma áriájával, a Casta Divával. Ľubica Vargicová mint Lammermoori Lucia. Peter Mikuláš a Don Carlos Fülöp királyaként. Dalibor Jenis mint Rigoletto. Ünnep az a nap, amikor az itthoni közönség is hallhatja-láthatja őket.

Nem maradt adósa a gála közönségének a színház balettegyüttese sem. A tehetséges fiatalokból álló csapat két klasszikus darabból, A hattyúk tavából és a Giselle-ből, valamint a frissen koreografált Karamazov testvérekből nyújtott egy-egy látványos szeletet. Luana Brunetti, Martin Kreml és Szelle Adrián láttán méltán gondolhatja a néző: Pozsonyban olyan huszonévesek táncolnak, akik Európa bármelyik balettszínpadán megállnák a helyüket.

Erős vállakon nyugszik a Nemzeti jelene. Nincs okunk aggodalomra. Itt komoly értékek születnek. Ez a hely valóban a művészetek palotája. Reménykedhetünk, hogy az is marad a következő száz évre.

A szerző a Vasárnap munkatársa