Szakemberek egymás között II.

Csütörtöktől szombatig zajlott Kassán a 33. Kazinczy Napok rendezvénysorozata, ám e tény hidegen hagyta a helyi és környékbeli magyartanárokat, magyar tanárokat, magyar kultúrembereket és társasági lényeket, nem beszélve a magyar ifjúságról. A kivételeket sajnos gyorsan össze lehetne számolni. Kolár Péter helyi Csemadok-elnök, valamint a vonatkozó népdal találó szavaival „télen nagyon hideg van, nyáron nagyon meleg van” ahhoz, hogy közönség is legyen az ország vezető nyelvészeinek előadásain.

Pedig részben e célból forszírozhatták a szervezők, hogy a Szép Magyar Beszéd országos döntője ismét kerüljön egy fedél alá a nyelvművelő napok szakmai részével, azaz az oktatási minisztérium kisebbségi főosztálya újra vállaljon tevékeny részt a rendezvény előkészületeiben. A versenyző diákok és kísérő pedagógusaik részére a szervezők a meghoszszabbított kassai tartózkodás költségeit is fedezték, ám szinte senki sem élt e lehetőséggel, a díjkiosztás után hazamenekültek a résztvevők. Mindezt nem tudhatta még Miklósi Péter országos Csemadok-alelnök, amikor megnyitó beszédében legrégebbi kisebbségi rendezvényünk egyikének üzenetét fogalmazta meg. „Identitásunkat, anyanyelvünket megőrizve kell okos lokálpatriótákká, egyúttal européerekké válnunk. A szlovákiai magyarságban megvan az erő anyanyelvének megőrzésére, ápolására, ezt pedig mi sem bizonyítja jobban, mint a Kazinczy Napok 33. évfolyama.”

Nos, a nevezett célcsoport Kassán marasztalásának mikéntjét a szervezőknek kell kifundálniuk, az újságíró feladata (szerencsére csak) az elhangzottak ismertetése. A bevezetőben, azaz még az eredményekre kíváncsi versenyzők színe előtt az Anyanyelvi Konferencia elnöke, Pomogáts Béla szólt a magyar nyelv és irodalom Európai Unión belüli várható helyzetéről. Vörös Ferenc magyarországi nyelvész szintén szerencsés volt, mivel még népes közönség füle hallatára beszélhetett a manapság használatos magyar családnevek kialakulásáról. Ki-ki rádöbbenhetett saját vezetéknevének eredetére, és ez mindenképp pozitív hozadék. Kiss Gábor, az MTA Nyelvtudományi Intézetének munkatársa remek előadó, érdekfeszítő témával érkezett Kassára, a szókészlet változásait, a magyar nyelv régi és új szavait vizsgálta. Lelkendező szócséplés helyett soroljuk fel a XX. század tíz legmeghatározóbb szavát, egy nemrégiben elvégzett felmérés alapján: világháború, űrkutatás, számítógép, televízió, AIDS, telefon, atombomba, kommunizmus, repülőgép. A magyarországi valóság ennél is cifrább: rendszerváltás, világháború, 1956, Trianon, televízió, internet, számítógép, rádió, privatizáció, beszolgáltatás. A megkérdezettek Kosztolányi után szabadon a tíz legszebb magyar szót is felsorolták, ám ezeket meghagyom magamnak, mint ahogy azt is, hány magyar szó létezik összesen. Magára vessen, aki nem hallotta.

Vörös Ottó, a Comenius Egyetem magyarországi vendégtanára Széchenyi gondolatát bontotta ki, aki már annak idején kimondta, hogy a magyar nyelvet alkalmassá kell tenni a tudomány közvetítésére és művelésére. Vörös Ottó szerint az iskolai nyelvtanoktatás ma sem igazán különbözik a XIX. századitól, miközben a legnagyobb magyarhoz hasonlóan mi is harcolunk a nyelvünkbe bebocsátást követelő idegen szavak ellen. Érdekes megállapítás az is, hogy modern szemléletű fonetikaoktatással csökkenthető az akcentus foka a későbbiekben elsajátított idegen nyelvekben. Ha az iskolákban nem csupán a magyar, hanem az „emberi nyelv” hangtanát is tanítanák, a diák minden hangot hibátlanul ki tudna ejteni. A pozsonyi magyar tanszék tanára, Simon Szabolcs inkább szakmabeliek részére állított össze „tananyagot”. A szövegtan és a stilisztika viszonyát elemző előadásában azt vizsgálta, a kettő közül melyik kebelezi be a másikat. Kitért a nyelvtudomány legújabb vívmányaira, az új nyelvészeti diszciplínák térhódítására, a szöveg egyértelmű definiálásának problémáira, illetve a stílus létrejöttének „műhelytitkaira”. Menyhárt József tán a legfiatalabb hazai magyar nyelvész, ennek megfelelően lelkes és optimista, még a kétnyelvűséget, illetve a nyelvváltás problémáját illetően is. Félreértés ne essék, a kétnyelvűség nem két nyelv felsőfokú ismerete, hanem két nyelv használatának egyidejű képessége. A szlovákiai magyar kisdiákban fokozatosan alakítják ki a szégyenérzetetet saját, esetenként szlovakizmusokkal teli nyelvváltozata miatt, ezzel indul el a nyelvcsere folyamata. A kétnyelvűség fogalmával nem foglalkoznak a tankönyvek, egy kivételével. A tanár szerepe itt rendkívül fontos, neki kell elkezdenie az anyanyelvbeli hitépítést, méghozzá a helyi nyelvváltozatra, nyelvjárásra fókuszálva, mivelhogy „magyar nyelv” mint olyan nem létezik.

Fájdalmas aktualitást nyert a kárpátaljai Beregszászi Anikó elektronikus úton elküldött előadása. A szlovák-ukrán határ, eme új vasfüggöny ugyanis fizikailag átléphetetlennek bizonyult („Bumáska jeszty?”), így a nyelvész távollétében kellett felolvasni a világháló magyar nyelvoktatásban, illetve magyar-magyar kapcsolattartásban játszott szerepéről szóló előadását.

Szombat délelőtt Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Kisebbségkutató Intézetének munkatársa kezdte a napot, szívszorítóan foghíjas nézőtér előtt – megint csak azt tudom mondani, dögöljek meg, ha értem a dolgot. Szarka a magyar témával foglalakozó kutatók támogatásáról, a nyelvi irodák létesítésének fontosságáról beszélt, arról, hogy e szempontból a dunaszerdahelyi Gramma Nyelvi Iroda számít a Kárpát-medence első fecskéjének, hogy rendkívül fontos a határon túli magyarok nyelvhasználatának, nyelvi rétegeinek pontos feltérképezése, beleértve az anyanyelvhasználat jogi kereteinek vizsgálatát a Magyarországgal határos államokban, a kétnyelvűség körülményei között. Kérdés, mi az oka a magyar nyelv presztízsvesztésének tájainkon, megállítható-e a kétnyelvűség terén tapasztalható kedvezőtlen, egyirányú mozgás, megakadályozható-e, hogy a magyar megtűrt, kiszoruló félben levő, korlátozott nyelv legyen Szlovákiában. Lanstyák István nyelvész a finnországi paradicsomi állapotokat ismertette, amitől bizony mi még fényévekre vagyunk. Szerinte nem lehet csupán kulturális megközelítésből menteni a menthetőt, mivel nálunk a nyelvcsere együtt jár az identitáscserével. Számos régióban ugyanis a mindennapi kultúrában nincsenek különbségek „ember és ember közt”, az anyanyelv az egyetlen megkülönböztető jelző, melynek elvesztésével a magyarság menthetetlenül beolvad a többségi nemzetbe.

Sokmindenről szólhatnék még, Szabómihály Gizella számomra létfontosságú, nyelvtervezéssel kapcsolatos, szakszókincs-egyeztető előadásáról, Gál Sándor Kazinczyt méltató koszorúzási beszédéről, Écsi Gyöngyi és Kováts Marcell péntek esti koncertjéről, a valóban termékeny szombati vitáról, ám a közönség érdeklődését látva nem tudom, lenne-e értelme. Azt sem tudom megsaccolni, hányan olvasták végig ezt a cikket. Drámai vészharangkongatás nélkül jegyzem meg: tartok tőle, nagyon kevesen...