Szabó Csillát, a komáromi Jókai Színház művészeti titkárát

Hogyan kerültél a színház közelébe, s miben rejlik számodra a teátrum varázsa?

Az első maradandó emlékem a színházról: a szülőfalumban, Perbetén a komáromi társulat a Légy jó mindhaláligot játszotta, Varsányi Mari volt Nyilas Misi. Annyira törékeny volt, annyira esendő, hogy máig beleborzongok. A szüleim falusi tanítók voltak, évente egy-egy színdarabot is betanítottak, sokszor a nappalinkban voltak a próbák, mi pedig a nővéremmel a folyosón hasalva halálos csendben lestük, mi történik odabent. Azután versmondással kezdtem foglalkozni, s az egyik hozta a másikat. A barátaim Őrsújfalun az ÉS színpadon játszottak. Én is el-eljárogattam, az első évben csak ültem, aztán játszottam, később rendeztem is.

Amíg amatőr színházban játszottam, a csapat varázsa volt a csoda, az az élmény, hogy egy maroknyi ember, akik nagyon szeretik egymást, valami egésznek együtt akarnak a részei lenni. Évek távlatából is azt mondom, hogy az ÉS-beli barátságok nem fognak elmúlni. A profi színház más: itt az a varázs, hogy részese vagy valaminek, amit egyszerűen muszáj megmutatni, ami azért jön létre, hogy a többiek sírjanak, nevessenek. Néhány napja kilencedszer láttam egy előadást – a De mi lett a nővel?-t. Az egyik pillanatban sírnom kellett a nevetéstől, a másikban zokognom, mert olyan tragikus volt, olyan komoly. Ez a színház csodája – csak a nézőnek is vállalnia kell.