Sokféle szempontból beszédes

Különösen Ótátrafüred virágzott fel, amelynek fejlődését lényegesen meghatározta a Kassa–Óderbergi vasútvonal kiépítése (1871), és az a tény, hogy a térség sikeresen felvegye a versenyt a Magas-Tátra déli oldalával, ahol egymás után épültek szállodák, éttermek, gyógyfürdők.

A tátrai építészet 1871 és 1918 között című kiállítás e fellendülés mozzanatait mutatja be a szepességi építészek eredeti tervrajzai, akvarelljei és korabeli fényképek, főként képeslapok felsorakoztatásával. A kiállított anyag azt igyekszik bemutatni, miként járultak hozzá elsősorban a nagy szepességi építészek ahhoz, hogy a Magas-Tátra előkelő és vonzó nyaraló-, üdülő- és fürdőközponttá váljon. A Tátra építészeti arculatát a kiállítás tényanyaga szerint meghatározóan Majunke Gedeon, Hoepfner Guido, Pártos Gyula, Lechner Ödön és Harminc M. Mihály alakították. A tátrai építészet 1871 és 1918 között című kiállítás olyan bemutató, amely nem csak az építészettörténetből és nem csak a tervrajzokat olvasni tudó szakemberek számára képes üzenni. A rajzolt, esetenként kombinált technikával készült (tus, akvarell) tervrajzok olyan kuriózumok, amelyek – bár nem ilyen funkcióval készültek – a mai nézőnek esztétikai élményt képesek nyújtani. Ezenkívül számunkra, magyarok számára mindenképpen figyelemre méltó érdekességként hathatnak a tervrajzokon olvasható olyan feliratok, mint az „Újtátrafüredi vízgyógyintézet”, „Födött séta és nyári ebédlő Ó-Tátrafüreden – Oldalhomlokzat hosszmetszet”. Ez utóbbi tervrajzot a tervezők, Pártos Gyula és Lechner Ödön aláírásukkal hitelesítették. A „Palace Sanatórium építkezése Újtátrafüreden” tervezetét már viaszba nyomott körpecséttel is ellátták, amelynek szövege: „Harminc M. Mihály építőmester Budapest.” Mi több, erre a Palace Sanatórium északi főhomlokzatát ábrázoló tervrajzra egy másik pecsét is került, amelynek szövege: „Hubka Péter, bőrgyár, Liptó-Szt.-Miklós.” A tervrajzokra került feliratok, amelyek számunkra csak érdekességként hatnak, a szakemberek – levéltárosok, muzeológusok – számára bizonyára beszédes forrásként szolgálnak.

De nem csak a szakmai szem számára fontos üzeneteket olvashatunk a korabeli képeslapokon. Sokféle információhoz juthatunk laikus szemlélőként is. Például, hogy a 19. század végén a képeslapokon magyar és német feliratokkal adták meg a helyszínt, de a század első éveiben feltűnnek már az objektumok, helyszínek nevei szlovákul is, s fokozatosan a három nyelvű feliratozás válik gyakorlattá, s első helyre a szlovák megnevezés kerül. De nem csak nyelvi nyomozásra alkalmasak a kezdetben fekete-fehér, majd a kékalányomásos, végül a legújabb, a festett színes képeslapok: egyedüli dokumentumok a korabeli objektumok, épületek eredeti állapotáról. Láthatjuk egyebek közt a Tátrafüredei templomot, „Főherczegi villát”, a barlangligeti kápolna belsejét, a tátrafüredi Csáky-házat, a Liptay-, Orczy-, a Polyák-, a Benyiczky-villát, Tátraszéplakot, a tátrafüredi siklóvasút alsóállomását, a Csorba-tói felsőállomást, „Tátra-Lomnicz” pályaudvarát, a villamos vasúti állomást. Érdekesség, hogy annak idején a képeslap képes oldalára írták az üdvözletet, olyan szövegeket, mint: „Számtalanszor csókol mamussal együtt...”, vagy a Tátra – Lomnicz, Nyaraló – Villából: „Kedves Matild. Mi egészségesek vagyunk, és remélem, ti is jól vagytok. Nálatok alighanem nagy a hőség, úgy szeretnék ebből a jó erdei levegőből nektek is juttatni.” A képeslapokra azok kiadóinak neve is felkerült: például Feitzinger Ede, Teschen; Dávid Károly, Eperjes. Mi több, a szerzői jogvédelem már akkor is működött: „Minden utánzás tilos”, olvasható az egyik lapon.

Az április 19-éig látható kiállítás olyan dokumentum az 1871 és 1918 közötti időszakról, amely az architektúra révén a korabeli stílusról, műszaki fejlődésről, nyelvi-szociológiai környezetről, s egy turisztikai központ élővé tételéről árulkodik.