Sokágú síp, avagy finnországi magyarnak lenni

Kányádi-est a tamperei Kaleva templom gyülekezeti termébenFotók: magyaronline.net „Ki vagyok én? – teszem fel magamnak is gyakran a kérdést. Születtem Kolozsvárott, a kincses városban, 1942-ben. Kétéves koromig éltem ott. Egyik dédanyám Leel-Őssy Krisztina, rokonságunk vallja, hogy Lehel vezér leszármazottai vagyunk. Ősapám, a zsoltárfordító, Kolozsvárott, a házsongárdi temetőben nyugszik. Rokonságunk Szenczy Molnár Borbáláig visszamenőleg okiratokkal bizonyított. Ugyancsak bizonyított tény, hogy a bibliafordító leánya, Károli Zsuzsanna, szintén ősanyám volt. A Tanítók a Felvidékről származnak, a Csallóközből és a Mátyusföldről. A zsigárdi református templom ősapám, Tanító István telkén épült, anyai nagyapám Kádár Lajos, a nagykanizsai templomépítő református lelkész volt, eredetileg gömöri származású. Debrecen neveltje vagyok. Mind olyan adat és tény, amely életemben meghatározó, kötelez.”

Tanító Béla Magyarországon nőtt fel, a szocialista rendszerben, volt „osztályidegen”, sőt „osztályellenség”. Az iskolában hallott egyet, az utcán hallott mást, s otthon, a családban, hallott még különbet. Például azt, hogy a származás kötelez. Tizennégy évesen élte meg a forradalmat és annak leverését. Nem csoda hát, hogy útja a zene felé vezetett: a muzsikához nem kellenek szavak, dogmák, marxizmus. A zenéhez csak zene kell.

„Debrecenben szereztem zenetanári (hegedű-, szolfézs- és karvezető-oktatói) diplomát. Majd szintén Debrecenben folytattam tanulmányaimat a Kossuth Lajos Tudományegyetemen, itt a neveléstudományi szakot végeztem el. Feleségem debreceni, zongoraművész. Két gyermekünk otthon született, a fiunk most éppen posztgraduális képzésen vesz rész a Budapesti Műszaki Egyetem közgazdaságtudományi karán, a Finnországban szerzett eredeti képzettsége: angol és német magiszter. Leányunk pszichológus, kutató, doktorandus.”

A család huszonhárom évvel ezelőtt Debrecenből a finnországi Tamperébe költözött „ideiglenesen“, egy évre, munkaszerződéssel. Ki akarták próbálni, hogyan állnak helyt idegen földön, idegen nyelvterületen, idegen kultúrában, ismeretlen szokásoktól körülvéve, csak hallomásból ismert társadalmi rendszerben. Megérkeztek, fejenként tizenöt kilónyi holmival, az akkori vámrendelkezéseknek megfelelően. Már az első nap jól sikerült: délután megkezdték a tanítást. Estére pedig várta őket a legszükségesebbekkel berendezett lakás: volt ágy, ágynemű, asztal, székek, lámpa, evőeszközök, élelem, otthonról hozott bili a kicsinek. A kislányt majdnem azonnal felvették az óvodába, a fiút pedig az iskolába. Elindult a finnországi élet.

„Nem vagyunk sem menekültek, sem emigránsok, sem száműzöttek. Tizenkét esztendeig éltem évente megújított munkaszerződéssel. Mi kezdetben nem akartunk letelepedni Finnországban. Az akkori politika nagyban közrejátszott, hogy kihúzza a lábunk alól a visszatérés lehetőségét. Mai napig megtartottuk a magyar állampolgárságot. De most már itt is itthon vagyok. Én 1972-ben voltam először Finnországban, a debreceni Közalkalmazottak Zenekarának tagjaként. Már akkor felajánlottak egy munkaszerződést, de nemet mondtam. A feleségem, aki zongoraművésznő, öt év múlva Finnországban koncertezett, Tamperében is. Mostani munkahelyem akkori igazgatója őt is „csábította”, hiába. 1979 tavaszán aztán a tamperai igazgató megkeresett bennünket Magyarországon, és rávett, hogy fizetés nélküli szabadságot vegyünk ki akkori munkahelyünkön – feleségem odahaza a tanárképző főiskola adjunktusa volt, magam pedig csoportvezető pedagógusként dolgoztam az ifjúsági pszichológia terén.”

A magyar nagykövetség és az FME október 23-i megemlékezése. Balról Nagyné V. Mária konzul, Tanító Béla és Patrubány Miklós MVSZ-elnök. Finnországban abban az időben építették ki a zeneoktatási hálózatot. Mivel nem volt elég hazai szakember, külföldről – a Szovjetunióból, Magyarországról, Cseh-szlovákiából, Lengyelországból – „importálták“ a zenészeket, a zenetanárokat. Ma már megszűnt a zenészhiány. Tanító Bélának csak a zenészdiplomáját honosították (Finnország nem ismeri a kétdiplomás rendszert), így hát mindketten zeneoktatással keresték a kenyerüket.

„Egy tamperei év elteltével észrevettük, hogy nem mehetünk haza, hiszen még kerek részeredményeink sincsenek. Tehát még maradnunk kellett. Odahaza közben megszűnt az állásunk. Finnország nagyon tartja a magyar rokonságot. Ez megkönnyíti az integrációt, ugyanakkor nem jogosít semmire, nem jár előnyökkel. A beilleszkedés nem nehéz, ha valaki becsületes és szakmailag nagyon jó. A finn nyelvet megtanulni nem nagyon nehéz, de tökéletesen tudni szinte lehetetlen. Sokáig éreztem, hogy más vagyok, mint ők. De aztán egyszer azt mondta egy finn kollegám: – Ne hülyéskedj, te egy vagy közülünk!”

Tanító Béla persze egy közülünk is.

„Gyermekeink teljes mértékben megtartották magyarságukat, nyelvükben, értékrendszerükben, gondolkodásukban. Ez életem legszebb dolgai közé tartozik. Persze lakásunkban, ételeinken, életmódunkon meglátszik a kettősség. Falainkon Zakar Tibor nagybátyám festményei, a vizsolyi templom rézkarca, zalai és korondi tányérok, a zongora felett Bartók és Kodály képe, odébb Kalevala-tányérok és a finn függetlenségi nyilatkozat másolata. Néhai Rácz István Kalevala-fordító szavai jutnak az eszembe: „Nekem két hazát adott az Isten!” Nehéz megmondani, hányan is lehetünk Finnországban. A viszonylagos állandósággal itt élő magyarok száma nem teszi ki az ezer lelket. Érdekesség, hogy a létszám zöme hosszú időn keresztül a zenei szakemberekből állott. Ma már nagyobb az informatikusok száma. Vannak, akik házasság révén kerültek ide – talán nem nagyon sokan. És vannak azok, akik a rendszerváltás után ragadtak itt, és magánvállalkozóként folytatják azt, amit annak előtte állami kiküldetésben tettek. Menekültek itt nemigen élnek: Finnország nem volt befogadó állam, csak akkor kapott valaki menekültjogot, ha más országban már megszerezte azt. Tudni kell azt is, hogy tíz magyarból öt-hat Helsinkiben lakik, de a Sarkkörön túl és az autonóm Aland szigeteken is élnek magyarok.”

Keresztelő a Finnországi Magyar Gyülekezetben A finn oktatási törvény lehetővé teszi, hogy a magyar gyermekek az általános iskolai oktatás keretében rendszeres heti anyanyelvi oktatáson vegyenek részt, megismervén a nemzeti kultúrát is. A tanulócsoportok megszervezése a szülők aktivitásától függ, időben kellene jelezniük ez irányú igényeiket az iskola igazgatójánál és a helyi oktatási felügyeletnél.

„Ez viszont csekély tapasztalataink szerint nem történik meg (szégyenlősség lenne az oka?). Szeretném biztatni tagságunkat, kezdeményezzék a helyi tanügyi hatóságoknál, hogy gyermekeik számára az anyanyelvi oktatás megindulhasson. A tanügyi szervek általában szakképzett tanár meglétéhez kötik az oktatás engedélyezését. Ugyanakkor nehéz elhinnem, hogy az egyre tarkább etnikai térkép minden nemzetiségi nyelv- és tanulócsoportja esetében a finn normáknak megfelelően képesített és elismert oktató állna rendelkezésre.”

Vagyis, magyarul: kérni kell, hogy kapjanak. És persze, adni kell, hogy utána kérni, kapni lehessen. Ilyen egyszerű ez. Mint ahogy azt Tanító Béla teszi.

„A Finnországi Magyarok Egyesülete, mondhatni, költőien született: 1992-ben Csoóri Sándort a költőt meghívta a helsinki Magyar Intézet. Ő adta az ötletet, ő biztatott, hogy a finnországi magyarokat tömörítsük szervezetbe. Addig inkább csak a helsinki magyarok jártak össze, éltek valami ad-hoc társasági életet, a Malév Iroda köré kialakult baráti körként.”

1993. március 15-én megalakult a Finnországi Magyarok egyesülete (FME). 1996 óta a vezetőség felvállalta az MVSZ finnországi Országos Tanácsának feladatkörét is. 1997-ben létrehozták a Finnországi Magyar Gyülekezetet. 1994 őszén az FME alapító elnöke, Ilkka Firon, a Székelyudvarhelyről elszármazott Lukácsfy Kristóf, valamint Tanító Béla Stockholmban, az északi országok magyarságának találkozóján, részese volt „az északi ötágú síp” megteremtésének: megalapozta a dániai, norvégiai, finnországi, svédországi és észtországi magyarok együttműködését. Kis idő múlva Tanító Béla lett a Síp információs, kapcsolattartó és médiafelelőse.

Később nőtt a sípok száma: csatlakoztak a lettországi és litvániai magyarok is. Ez lett a magva a tavaly megalapított Nyugat-európai Országos Magyar Szervezetek Szövetségének.

„A finnországi gyülekezetünknek saját lelkipásztora nincs, Svédországból jár át az ottani tizennégy önálló magyar gyülekezet lelkésze, a Marosvásárhelyről elszármazott Molnár-Veress Pál, de elég ritkán. Az észtországi magyar gyülekezet hozott papja, Asszonyi István elhunyta után úgy rendezzük, hogy a svédországi lelkész egyazon hétvégén mind nálunk, mind pedig Tallinban vagy Tartuban istentiszteletet tart. Kérésünkre és közbenjárásunkra ennek az útnak az észtországi költségeit is a finn protestáns államegyház külügyi bizottsága fedezte. Vagyis: az eddigi esetlegesség helyett viszonylagos rendszerességgel – évi három-négy alkalommal – istentiszteletet tartunk. Ilyenkor keresztelünk, temetünk, konfirmálunk, házasodunk.”

A finnországi magyar katolikusok helyzete sokkal rosszabb: katolikus pap számukra magyarul utoljára öt évvel ezelőtt tartott misét. Pedig katolikusok is vannak, nagy számban. Talán többen, mint a protestánsok.

„Az FME – amelyet mi röviden Egyesületnek nevezünk – tehát hivatalosan bejegyeztetett, finnországi és nemzetközi kapcsolatai vannak. Nem zárt, szűk körű csoportosulás, hanem teljesen nyitott a magukat magyarnak valló, rövidebb-hosszabb ideig Finnországban tartózkodó személyek előtt. A működéséhez szükséges minimális anyagiakat a kicsiny családi tagdíj biztosítja. Vagyis minden családból egyetlen tagdíjat kérünk. Tiszteletbeli tagjaink közé tartozik a mindenkori finnországi nagykövet, valamint a Magyar Intézet igazgatója. A kilencvenéves festő, Mikola Nándor. Benedekné Szőke Amália, geológus történész, aki feldolgozta Fennoskandia és Erdély több évszázados katonapolitikáját és diplomáciai kapcsolatrendszerét, dr. Molnár Rudolf és dr. Szalay Sándor, a magyar emigrációt évtizedekig szolgáló, idős lelkészek és mások. Tiszteletet érdemlő tagjaink azok is, akik Helsinkitől messze laknak, tehát nem jöhetnek el rendezvényeinkre, de tagdíjjal támogatják az Egyesület munkáját. Ami a tevékenységünket illeti, az elég sokrétű. Megünnepeljük nemzeti ünnepeinket, emléknapjainkat. Évente szervezünk a családok részére tábort. Vagy találkozót. Mikulást, farsang táján mulatságot tartunk. Segítjük, támogatjuk az óvodai csoportokat, ezek között pedig különösen a legrégebbit, a Bóbita nevűt, a fővárosban. Figyelemmel kísérjük az iskola magyar oktatás állapotát. Együttműködünk a Magyar Intézettel, a Magyar Nagykövetség minden munkatársával. Igen jelentős háttér a számunkra a Finn–Magyar Baráti Társaság (Suomi-Unkari Seura), amely kiterjedt testvérváros-kapcsolatrendszert alakított ki. Nem vagyunk külön elismert népcsoport Finnországban (lélekszámunk sem ad erre alapot), de mint az ország adófizető polgárai és mint „rokonnemzethez tartozók” általában kedvező fogadtatásra találunk a helyi hatóságoknál. Kitűnőek a kapcsolataink a finn államegyházzal is. Minden kapcsolatunkban megvalósul az adni és kapni elv. Hiszünk az MVSZ újjászületésében. Optimizmusra okot ad az is, hogy ismerjük a Finnek Világszövetségének a tevékenységét. Igaz, hogy nekik tíz évvel nagyobb múlt áll a hátuk mögött.”

Tanító Béla biztosan nagyon szereti Kodály Zoltán Galántai táncok című művét. És a Marosszéki táncokat is. Kedvenc kutatási témája Kodály Zoltán és a Kalevala.

Végezetül álljon itt egy részlet Tanító Béla egyik leveléből:

„Mint mondtam, négyen hatvankilónyi csomaggal kezdtük az itteni életünket. Ebben persze a kották is benne voltak. Más, normális embernek az én koromban ki van már fizetve minden, ami alapvetően szükséges az életéhez. Én itt 23 évesnek számítok, a lakásrészletünk akkortájt fog letelni, amikor nyugdíjba megyek. Nem sírás, nem panaszkodás, csak tény. Azért minden évben kigazdálkodjuk – ha másért nem, a családért – a magyarországi utat. Mi van mindehhez? Pedagógusfizetés. Meg lehet belőle élni, pedagógus módon, beosztással. Sajnos, ebbe már az internet nem fér bele. Van még néhány dolog, ami ugyancsak nem... Erdély sem, pedig de hiányzik! Idén legalább volt két nap Mátyusföld, Galánta alatt.”