Soha véget nem érő hatalomjáték

Fényesebb színházi ünnepet elképzelni sem lehet. Magyar szerző színpadi műve ekkora szériát sehol a földkerekségen nem futott még. Végképp nem egy ilyen előélettel. Marián Miezga, Vladimír Kobielsky, Lukáš Latinák, Juraj Kemka és Jakab Róbert ugyanis harmadéves növendékek voltak a színművészeti főiskolán, amikor vizsgaelőadásként először játszották Görgey Gábor 1966-ban írt Komámasszony, hol a stukker? című abszurd komédiáját. 1997 óta pedig folyamatosan játsszák. A bemutatót követő öt év alatt a főváros különböző színpadain, 2003-tól az Astorka falai között Peter Kováč remek fordításában, Peter Pavlac dramaturg közreműködésével és Peter Mankovecký sodró erejű rendezésében. Még mielőtt a fiúk átvették volna színészi diplomájukat, Nyitra és Prága színházi fesztiválján, Az évad felfedezettjei díjat nyerték el ragyogó alakításukkal.

Öt férfi egy ablak nélküli szoba fogságában, ahonnan menekülni szeretnének. Kezükben a fegyver a hatalom és a szűnni nem akaró kontroll fenyegető eszköze. Mindig az az egyén uralkodik a többiek felett, aki éppen megkaparintja. Vagy a gerinctelen kispolgár, vagy a naiv vidéki, vagy az ízig-vérig lumpenelem, vagy az arisztokrata, vagy az értelmiségi. A képlet egyszerű, az emberi jellem már nem annyira. Ezt aknázza ki páratlan érzékenységgel Görgey Gábor, akinek írói zsenijét – épp a Stukkernek köszönhetően – ma is a világ több pontján méltatják, elvégre több mint ötven produkció született fergeteges komédiájából. Utolsó éveinek pedig az volt a legnagyobb szakmai boldogsága, hogy a pozsonyi fiúk ilyen odaadó szeretettel viszik a darabot.

Az ősbemutató 1968-ban a Thália Színházban volt. Ahogy azt a szerző sok évvel később hírül adta: „A premier előtti napon a főcenzor kijelentette, hogy nem ad játszási engedélyt, amíg Cukit, a lumpenprolit a néző netán azonosíthatja a munkásosztállyal. Kazimir Károly hosszú vita után felajánlotta, hogy akkor rátesz egy nyilas karszalagot a színészre. Rendben, Kazimir elvtárs, így már mehet. A figurát alakító Inke László tudomásul vette a feltételt. Este a csíkos trikójára fölvett egy zakót, bal ujján nyilas karszalag virított. Belépett a színre, megmutatta magát, majd Hű, de meleg van itten! felkiáltással levette a zakót karszalagostul, és felakasztotta egy szögre. Kezdődhetett az előadás.”

Később játszották a darabot Sepsiszentgyörgyön, Kassán, Tallinnban, Németországban (ahol maga a szerző vitte színre), Marokkóban, Las Ve-gasban (Jump the Gun címmel, szabad fordításban Passzold a pisztolyt) és több más pontján a világnak. Nagyváradra a sepsiszentgyörgyi társulat vitte el az előadást. „Mire megérkeztünk, gyászba öltözött a város – emlékezett a szerző. – Gyászoltak, államilag. Meghalt Ho Si Minh elvtárs. Minden szórakozóhely és étterem bezárt, színházat sem lehetett játszani. Mondták, sebaj, elmúlik a gyásznap, és másnap megnézhetjük az előadást. Csakhogy nekem másnap reggel vissza kellett mennem Pestre. Erre fogta magát a rendező, és elment a polgármesterhez. Mikor jár le a gyásznap? Éjfélkor? Rendben van. Éjfél után egy perccel ültünk ketten a feleségemmel a szép nagy barokk színház kongó nézőterén, és a fiúk kettőnknek eljátszották a darabomat. Felejthetetlen volt ez a kétszemélyes éjszakai színház.”

A pozsonyi előadással a fiúk is bejárták a fél világot. Eljutottak vele Ausztriába, Amerikába, Kanadába, Fehéroroszországba. A tomboló siker sehol sem maradt el.

Mint ahogy a napokkal ezelőtt megtartott 500. Stukker-estén sem, amelyen a szerző már nem vehetett részt. De látta a 300. és a 400. előadást, s mindkét alkalommal állva ünnepelte őt a közönség. Ugyanebben a szívélyes fogadtatásban most az özvegye, Iván Ildikó opera-énekesnő és az író Balázs nevű, harminchárom éves unokája részesült. A jubileumi előadást követő fogadáson ölelésből ölelésbe kerültek a darab szereplői által.

„Mindannyiunk számára csodás ez az este – mondta Marián Miezga. – Egész fiatalságunkat felöleli a darab, amely tudomásom szerint Görgey úr számára ifjúsága édes madarát jelentette. A bemutató napján senki sem gondolta közülünk, hogy ennyiszer fogjuk játszani. Juraj Kemka látta még főiskolai éveink előtt a turócszentmártoni színházban. Az ő ötlete volt, hogy mutassuk be mi is. Peter Mankovecký elolvasta, rábólintott, és megrendezte nekünk. Rögtön első alkalommal óriási sikert arattunk, dékáni engedéllyel pedig folyamatosan játszhattuk. Ötvenéves leszek az idén. Cukit, ezt a városi léhűtőt magamban hordozom. Velem együtt lett felnőtt. Minden rossz tulajdonságával együtt szeretem.”

Juraj Kemkát, K. Müller megformálóját másfél órával az előadás előtt kapta el a lámpaláz.

„Tudtam, hogy itt lesznek egykori osztályvezető tanáraink, Emília Vášáryová és Martin Huba, és mások is a szakmából, plusz a barátaink és a budapesti vendégek. Izgultam, hogy a lehető legjobb formánkat fussuk. Mivel megígértük Görgey Gábornak, hogy életünk végéig visszük a darabot, mert annyira szeretjük, remélem, legkevesebb 25 évig még játszani fogjuk. Egyikünk sem akarja elengedni.”

„Számunkra olyan ez az előadás, akár egy drágakő – állapítja meg a parasztgazdát alakító Lukáš Latinák. – Mi már azzal is megelégedtünk volna, ha négy-öt évig játszhatjuk a darabot. A tizedik év után már elmondhatatlanul boldogok voltunk, hogy ennyire szereti a közönség. A főiskolán kicsiszoltuk, az évek során egyre erősebb fényt kapott. Ezzel lettünk ismert, majd népszerű színészek. Játszhatnánk gyakrabban is, hiszen óriási az érdeklődés iránta, de tartjuk a havi két-három előadást. Ez a stratégiánk. Nem akarjuk megunni.”

Az öt színész életkora mostantól fogva fedi a darabbeli alakok életkorát.

„Igazából most kezdhetnénk játszani a Stukkert – vélekedik Jakab Róbert, aki Kisst, az értelmiségit hozza. – Bár nekem van a legnehezebb szerepem a darabban, hiszen sokáig meg sem szólalok, csak figyelem, mi zajlik körülöttem, mégsem cserélnék senkivel. Huszonöt év alatt megszerettem a figurát. Most már azt a szövegrészt is szívesen átadnám a nézőknek, amelyet annak idején csupán azért hagytunk ki, mert túl fiatal voltam a szerepre, és nem hangzottak volna hitelesen a számból azok a mondatok. A rendező iránti tiszteletből azonban marad minden a régiben.”

Vlado Kobielsky, aki a méltóságos urat alakítja, mennyei postával küld két táviratot. A 2013 tavaszán, negyvenöt évesen meghalt Peter Mankoveckýnek azt üzeni: „Kár, hogy ilyen rövid időt töltöttél velünk. Nagyon hiányzol. Köszönöm, hogy irányt szabtál az életemnek.” Görgey Gáborra, aki kilencvenkét évesen, lassan két éve már, hogy elhunyt, ugyancsak hálával emlékezik. „Köszönjük, hogy megírta ezt a darabot, amely mérföldkő lett a pályánkon. A Stukker a legerősebb köldökzsinór, amely összeköt bennünket a közönséggel. Vérfagyasztóan aktuális darab ma is. A legtisztább tükör, amelyet magunk előtt tarthatunk.”

Bármilyen furcsán hangzik is: Görgey Gábor dühében írta a Stukkert. Dühében, mert elege volt a mániákus, elvetemült hatalombirtoklás mindenfajta formájából. Akkor lenne szép a világ, mondta évekkel ezelőtt a fiúknak, ha ez a hatalomjáték végképp aktualitását veszítené.

Hát erre még várhatunk!

A szerző a Vasárnap munkatársa