Sírvirágok az évszázadok során

Azt mondja, egy dolog századokon át közös volt abban, milyen virágokat ültettek a sírokra – az élők saját státusukat mutatták vele és a halottal szembeni tartozásaikat is ily módon remélték leróni.

Virágos halottaskocsik

Az első virágkötészeti emlékek a mezopotámiai kultúrából származnak, ahol időszámításunk előtt 2600 és 2100 között már voltak temetők. A holttesteket rózsákból, örökzöld cserjék lombjából és illatos virágokból font koszorúkkal, girlandokkal díszítették, de csak a temetéskor, a sírokra nem ültettek virágot – mondja Jágerová. A sumérok gyékénybe tekerték halottaikat, és lakóhelyüktől néhány lépésre helyezték végső nyugalomra. A halott fejére – a gyermeknek a karjára – virágfüzéreket aggattak, és vele együtt helyezték a sírboltba ékszereit, fegyvereit.

Az ókori népek temetési szokásairól a legtöbb megbízható emlék Egyiptomból maradt fenn, az Oziriszt és Íziszt, az alvilág isteneit övező tiszteletnek köszönhetően. A nép virágokkal áldozott nekik, hogy kegyesen fogadják halottait a túlvilágon; ekkor váltak a temetések jelképes virágaivá a bőséget és termékenységet jelképező lótusz, a halálvirágnak is nevezett tamariska, az egész egyiptomi művészeten végigvonuló papirusz. Az egyiptomi gyászolók lombokkal, ágakkal, virágfüzérekkel díszített kocsin vagy kézi katafalkon vitték a holttestet a sírig. A babérlevélből, mirtuszból, fűz- és olajfából, pálmalevélből font girlandok, amelyeket a régészek a piramisokban találtak, a mai koszorúk ősei. A lótusz és a tamariska mellett mákvirágot, szarkalábat, búzavirágot, sáfrányt és rezedát fontak a füzérekbe, sőt az ősi Egyiptomban kerteket is építettek az elhunyt lelkének – ezek a mai temetők előfutárai. Thébában felfedtek egy ilyen kertet, amelybe kilencven szikomorfát, százhetven datolyapálmát és tizenkét szőlőtőkét ültettek. A virágmotívum a sírköveiken is megjelent, az asszonyok sírkövére lótuszvirágot tartó nőalakot véstek.

Ciprusok és liliomok

A görögök a holttestet gondosan előkészítették az utolsó útra: megmosdatták, illatos olajakkal kenték be, virágokkal díszített takarót terítettek rá, hajába diadémot vagy babérlevélből font koszorút tettek. A sírra liliomot és mirtuszvirágot szórtak – ezek az ártatlanság és szűziesség jelképei –, a hagyomány szerint az ártatlanul kivégzett emberek sírján is liliom nő. A görög asszonyok nyughelyére íriszt, nőszirmot ültettek, mert Írisz istennő vezette a lelküket végső rendeltetési helyére; az elhunyt csecsemőknek örökzöldből fontak koszorút, s a hozzátartozók a gyász jeléül rózsát viseltek a mellükön. A ciprust Plutónnak, az alvilág istenének szentelték: ezért olyan sok a görög temetőkben a ciprus. A görögök valódi virága mégis a liliomfélék családjához tartozó Asphodelus ramosus volt (közeli rokona a nálunk is honos Asphodelus albus, amelyet Mária gyertyájának is neveznek). Homérosz írta, hogy a holtak birodalmában az alvilági Sztüx folyó partján a holtak aszfodéloszmezőkön vándorolnak. Az aranykort követő hanyatlás idején a görögök öncélú, pazarló pompában éltek, és ez nyilvánult meg temetési szertartásaikon is. A koszorúkat már nemcsak liliomból, rózsából, babérlevélből fonták, hanem ibolyából, nárciszból, jácintból, sáfrányból, mirtuszból, zsályából, kakukkfűből, majoránnából és kökényből is. Temetkezési helyeik a város központjában voltak, és a halotti tort a sírok mellett ülték meg hatalmas fényűzéssel.

Rózsát szórjanak rám

A rómaiak testben és lélekben is eltávolították halottaikat az élők közül, nyughelyüket a városfalakon kívül jelölték ki – ilyen temető volt a Via Appia melléke. A halottas házak bejáratára cipruskoszorúkat akasztottak, a halotti menetben cipruságakat tartottak a kezükben. Sírköveikre gyakran vésték a békét és a halál felett aratott győzelmet jelképező pálmaágat. Kedvelt temetési viráguk volt a rózsa: az eltávozottak emlékére rózsaünnepet ültek, és a gazdagok végrendeletükben is kikötötték, hogy sírjukra rózsát ültessenek. Propertius, a költő azt kérte, csontjaira rózsaszirmot szórjanak, hogy a föld könnyű legyen neki. A rómaiak a halotti koszorúkba csüngő amarantuszt, télen szalmavirágot és faragott művirágot fontak. A Római Birodalom bukása után a Bizánci Császárság elfordult a virágoktól, a fejedelmi személyek koporsóját arannyal, drágakövekkel díszítették. A középkorban már a köznép sem foglalkozott virágkertészettel, ez a tevékenység kizárólag a szerzetesekre hárult. Az ötödik században terjedt el az a szokás, hogy a vallás kiemelkedő személyiségeinek sírja fölé bazilikát emeltek; a vértanúk kultusza kialakította a templomban való temetkezés hagyományát, és a népesség növekedésével elkerülhetetlenné vált, hogy a városokon belül is temetőket jelöljenek ki. Az egyszerű emberek névtelenül, minden dísz nélkül temetkeztek, nekik a szentelt föld közelsége volt fontos. Virágot csak a főurak halálakor, valamint a templomok díszítésére használtak. Ekkor jelennek meg a virágmotívumok a szenteket ábrázoló képeken és szobrokon. A virágszimbolika a gótika idején indult fejlődésnek, és a reneszánsz, valamint a barokk korszakban teljesedett ki. A liliom tovább változatlanul a tisztaságra és erényre emlékeztetett, a rózsa a titoktartást és szerelmet, a rozmaring a bánatot jelképezte. Európában az emlékezést szimbolizáló puszpáng, tiszafa, borostyán és tuja terjedt el temetőnövényként, a koszorúkat is ezekből fonták, s különböző virágokkal díszítették.

Kék nefelejcs, el ne felejts

Európában a tizenhatodik században terjedt el a fekete gyászruha és a gyászév megtartásának szokása. Előtte a gyász színe a fehér volt, a katolikus egyházi szertartásokon pedig a lila és az ibolyaszín. Kínában meg Japánban máig fehérben gyászolnak, Európában 1498-ban a francia királynő törte meg a fehér szín uralmát: férje temetésére fekete ruhát öltött. A gyász legfontosabb virága ekkor már a rozmaring volt, Shakespeare Hamletjében Ophelia is azt mondta: „Itt egy rozmaringszál az emlékezetemre, kérlek, édes rózsám, hogy jussak eszedbe.” Általában a sírokra is bukszust meg rozmaringot ültettek, a gyászmenetekben rozmaringot vittek kezükben az emberek, és a felravatalozott holtat máig is szenteltvízbe mártott rozmaringgal szentelik meg a gyászolók. A tizenkilencedik században már a köznép is vitt virágot a temetésre. Fokozatosan melegebb égövi növények is megjelentek a temetési koszorúkban. Pannóniában már a második században ültettek fákat és virágokat a sírok fölé, de a koszorú szó a magyar írásos emlékekben csupán a tizenötödik században jelenik meg. Ebben a korban a fűzfavesszőből font keretet még csak zöld lombokkal fedték be, és rózsákkal díszítették. Később a virágkertészet fejlődésének köszönhetően a koszorúk díszítése egyre gazdagabb lett, és Magyarországon is elterjedt a virágszimbolika. A század végén már gyászszalaggal átkötött virágcsokrok, rózsafüzérek díszítették a koporsókat, a gyászolók pedig babérlevéllel és örökzöldekkel borított, rózsával, szegfűvel, pálmalevelekkel díszített koszorúkat helyeztek a ravatalhoz. Ezeket a gyászhuszárok vitték a temetési menet élén, majd a sírra rakták. A koszorúkat hervadásig hagyták a síron, utána virágot ültettek rá – általában örökzöld cserjéket, futónövényeket és a népdalban is az emlékezés virágaként megénekelt nefelejcset.