Simon Attila Arany János-díjat kapott

A Magyar Tudományos Akadémia díját minden évben egy határon túl élő magyar kutató kapja kiemelkedő tudományos teljesítményéért. A rangos elismerést Lovász László, az MTA elnöke adta át tegnap az alábbi indoklással: „Simon Attila egész tudományos pályafutását választott tudományszakához, a történettudományhoz és a kibocsátó közösséghez, a szlovákiai magyarsághoz való szilárd elkötelezettség jellemzi. Teljesítménye kutatóként, oktatóként és vezetőként egyaránt kimagasló.”

Milyen érzésekkel fogadta a magas rangú elismerést?

Bevallom, meglepett, hogy én kaptam a díjat, hiszen annyi más kolléga megérdemelte volna. Másrészt azonban jól is esett, és büszkeséggel is tölt el, mivel a Magyar Tudományos Akadémia legrangosabb olyan kitüntetéséről van szó, amelyet külhoni magyar kutató kaphat. Olyan elismerésről, amelyet nem a politikától, hanem a szakmától kapok, s ez nekem sokat jelent.

Ami legalább ilyen fontos, hogy van kivel megosztani ezt az örömet. Elsősorban a feleségemmel és két nagyszerű gyermekemmel, aztán otthon, szülőfalumban, Bátkában édesanyámmal, bátyámmal és gyerekkori barátaimmal, akiknek bizonyára kénytelen leszek pár sört fizetni, ha hazamegyek – amit persze örömmel teszek. És főleg minden kedves munkatársammal a Selye János Egyetemen és a Fórum Kisebbségkutató Intézetben, akik nélkül mindazt, amit sikerült elérnem, sohasem értem volna el. Ez a díj, úgy érzem, az övék is. Mivel a Fórum Intézet igazgatója is vagyok, ez a díj valamennyi ott dolgozó kolléga teljesítményének az elismerése is.

Persze, mivel egyéni díjról van szó, bizonyára azok az eredmények is fontosak, amelyeket történészként elértem. Könyveim, tanulmányaim, konferenciaszerepléseim, az általam vezetett kutatási programok, az egyetem történelem tanszékének létrehozása és vezetése. Az, hogy úgy érzem, nemcsak a szakma értékeli a munkámat, hanem a szélesebb olvasóközönségtől is nagyon sok pozitív visszajelzést kapok könyveimre.

Mennyire hat ösztönzően a díj a további munkájára?

A díj átvétele fölötti öröm rövid életű. Koccintunk a családdal, a kollégákkal, aztán másnap ismét várnak a feladatok, s ez így van rendjén. Egy ilyen elismeréstől az ember ugyan nem lesz több és más, ám az nem baj, ha mérceként tekint rá. Mérceként, amit újra és újra meg kell ugrani. Szerencsére nekem hobbim az, amit munkaként végzek, így az újabb és újabb szakmai kihívások teszik izgalmassá az életemet. (tébé)