Shania Twain, a nagy túlélő

Az idei év leginkább várt visszatérése Shania Twain új albuma. 15 év szünet után adta ki, de nem kellett attól tartania, hogy régi rajongói elfelejtették. A Now jelenleg vezeti a Billboard albumlistá-ját, egy hét alatt 138 ezer „fizikai példány” fogyott belőle.

A kanadai énekesnő története egy B kategóriás hollywoodi filmbe illő. Helyi jelentőségű countrysztárocskából vált globális ikonná az ezredfordulóra, főleg akkori férjének és producerének köszönhetően. Robert „Mutt” Lange ugyanis feltalált valami elementárisan újat: összeboronálta a countryt a mainstream popzenével, szokatlan, ám könnyen befogadható stílust teremtve. Ő, illetve Shania taposta ki az utat Taylor Swift, LeAnn Rimes és a Haim előtt. A dalok hangszerelése és a keverés pedig olyan profi, friss, úttörő jellegű volt, hogy az 1997-es That Don't Impress Me Much vagy a You're Still the One húsz év után is megállná a helyét a legújabb slágerek között.

Ők ketten tizennégy éven át alkottak nyerő párost. Aztán Mutt 2008-ban váratlanul elhagyta feleségét annak legjobb barátnőjéért. Shania hangszálait nem sokkal később megtámadta egy diszfónia nevű, izombénulással járó gyulladásos betegség, amelyet stressz is okozhat. Sokáig az sem volt biztos, hogy újra meg tud majd szólalni.

Szerencsére felgyógyult, két évvel később már saját tévéshow-ja volt, megírta önéletrajzát, 2011-ben csillagot kapott a hollywoodi hírességek sétányán, közben pedig viszonyt kezdett az említett legjobb barátnő volt férjével, akivel rövidesen össze is házasodtak.

Az új albumot évek óta lebegtette, a megjelenés dátumára azonban egy idő után már senki nem mert rákérdezni. Végül szeptember végén került a boltokba, a címe egyszerűen csak Now, azaz Most.

Ez nem egy „szakítós lemez”, nem a veszteségről, a lezárásról, a szerelmi bánatról szól, mint Gwen Stefani, Rita Ora vagy Björk legutóbbi albuma, hiszen ami történt, régen történt. Persze ennek ellenére mindenki a dalszövegeket elemzi, utalásokat keresve az amerikai sajtóban bőségesen szellőztetett sztorira. És Shania érezte is, hogy valamelyest ki kell szolgálnia ezeket az igényeket. Szerencsére nem vitte túlzásba az önsajnálatot, a lemezt beharangozó interjúkban is csak az alkotói folyamatról beszélt. Arról, milyen nehéz volt a dalszerzés és a stúdiózás során döntéseket hoznia, úgy, hogy senki sem fogta közben a kezét. Ezek a dalok ugyanis egytől egyig saját szerzeményei, sőt, az album producere is ő volt. Az önállósodást olyan komolyan vette, hogy senki nem szólhatott bele a munkálatokba, még a társproducerekkel is közölte, hogy ne nagyon legyenek saját ötleteik.

Talán nem mondok újat azzal, hogy ötvenen túl sem könnyű saját lábra állni. A közönség nyilván a régi nagy slágerekhez hasonlókat várt, ráadásul Mutt Lange zsenialitása miatt azelőtt sokan el sem hitték, hogy ők ketten valóban társszerzők voltak. Ha tehát Shania Twain önmagát, azaz Eileen Regina Edwardsot akarja képviselni a továbbiakban, dalai nem emlékeztethetnek a korábbiakra.

Nos, nem is emlékeztetnek, ami attól függetlenül pozitív dolog, hogy jók-e vagy sem. Rögtön a nyitódal hatalmas meglepetést okoz, a Swingin' With My Eyes Closed ugyanis a mostanában nagyon menőnek számító reggeaton alapokon nyugszik, ami Shania Twaintől olyan, mintha a Red Hot Chili Peppers elektronikus zenével rukkolna elő. Nem véletlen, hogy ebből készült a második videóklip a fő slágernek szánt, életigenlő Life's About to Get Good után. Amelyben egyébként már felhangzik a bendzsó, jelezve, hogy a countryfílingnek sem fordított hátat teljesen az énekesnő. Az album a továbbiakban csak nyomokban tartalmaz a countryra jellemző zenei megoldásokat, a lassú dalok szinte egyáltalán nem.

Shania Twain igyekszik minél hatásosabban bemutatni, mennyire képben van a modern trendeket illetően. A Let’s Kiss and Make Up című dalban tropical house bukkan fel, a Poor Me-ben trip-hoppal próbálkozik, a You Can’t Buy Love-ban pedig cukormázas doo-wop elemekkel operál. Olyan, mintha egy tehetségkutatón lenne, és minden fordulóban más arcát igyekezne megmutatni, hogy biztosan továbbjusson. A leginkább „twaines” dal talán a Roll Me on the River, ebben a régebben megszokott módon keverednek a popritmusok a bendzsóval és a hegedűvel. Kifejezetten jók a balladák, főleg a Because of You – nincs túlhangszerelve, és a vokalisták szépen dúdolnak bele, pont ott és annyit, ahol és amennyit kell.

Az album attitűdje érzékelhetően derűlátó, a szövegek szinte mindig az újrakezdésről szólnak, és ravaszul lettek megírva. Aki akarja, beléjük magyarázhatja a fentebb ismertetett magánéleti ügyeket, akit pedig inkább az énekesnő jövője érdekel, az nem hall ki belőlük semmi ilyesmit.

Ez az album egy pazar stílusbemutató, tele bizonyítási vággyal. Korrekt, korszerű poplemez. Csak egy valami hiányzik róla: a felszabadultság. Az a magabiztos, humoros, cserfes Shania, aki Brad Pitt-tel és Robert Palmerrel is bátran csipkelődik (That Don't Impress Me Much. Man! I Feel Like A Woman), és aki tudja, hogy mindig neki van igaza.