Semmit otthon is lehet csinálni

A főszereplővel, a szakítása miatt vergődő és haszontalan bölcsészdiplomájával állást kereső Áronnal nagyon nehéz lenne nem azonosulnia bármelyik huszon- és harmincévesnek a mai Magyarországon. A cselekvésképtelen fiú a leghétköznapibb dolgokat sem tudja elvégezni, mint a fürdés vagy a bevásárlás, életrajzát pedig végképp nem képes megírni. De mitől lesz valaki felelősségteljes felnőtt? Attól, hogy ingben felesleges irodai munkát végez, céges buliról panaszkodik vagy hitelt vesz fel? A felnövést elkerülni vágyó Áron ebbe a világba semmilyen módon nem képes beilleszkedni. Nem igazán tart sehova, de így is minden lépését megakadályozza valamilyen szerencsétlenség. Az ún. így jöttem filmeknek hagyománya van a magyar filmtörténetben. A 60-as évektől arra biztatják a filmművészetit elvégző rendezőket, hogy személyes történeteken keresztül szólítsák meg a nézőket, arról beszéljenek, milyen érzés ma fiatalnak lenni. Míg Szabó István az Álmodozások korában aktív, cselekvő hősöket helyezett középpontban, akik keresték a helyüket a társadalomban, a 70-es évektől kezdve az új generációk már a kívülállást fogalmazták meg. Inkább létállapotokat fejeztek ki az értelmes jövőkép nélkül élő, a városban kószáló figurák. A 2000-es évek elején Török Ferenc a Moszkva térben a rendszerváltás nemzedékéről is ilyen képet fest: nem folyik bele a közügyekbe, hiszen úgyis hiábavaló, csak úgy éli az életét. Reisz ugyan belehelyezi a főszereplőjét korunk társadalmába, a család és a baráti kör egyfajta tablót alkot, de a fiú nem vesz részt az átpolitizált közbeszédben, jórészt magánéleti szenvedésével van elfoglalva. Ezt az oda nem tartozást remekül bemutatja Áron álmodozása – miközben ismerősei a külföldre költözésről puffogtatnak közhelyeket –, valamint egy zseniális epizód, amelyben Áron az anyukáját hívva végigvonul az elmúlt évek jellemző tömegrendezvényein. Az útkereső, helyüket nem találó (anti)hősök eddig is központi szerepet kaptak Reisz Gábor kisfilmjeiben, most viszont ez az alak a különcségeivel együtt nagyon nevetséges és nagyon szerethető lesz. A karakterrel azonosulva pedig a mindennapi városi bosszúságokon, tipikusan magyar élethelyzeteken is mosolyogni lehet. Ami a formát illeti, Reisz talán ráérzett arra, hogy az öt másodperces internetes videók korában a nézőket sokkal inkább meg lehet fogni ötletes vizuális gegekkel, humoros jelenetek sorával, mint egy kidolgozottabb, de ezzel együtt sokszor hiteltelen történettel. A közönségre kacsintáshoz a jól időzített poénok, az ügyes vágás és a hanggal való játék is hozzájárul. Ami mégis összetartja az epizódszerű jeleneteket, az a remek karakterábrázolás. A főszereplő Ferenczik Áron mellett a szülőket játszó Takács Katalin és Kovács Zsolt is nagyszerű. Akár a mi szüleink is lehetnének; a többnyire improvizált dialógusokat mi is hallhattuk már otthon. A film erényei a forgatás körülményeiből is adódnak: több év alatt, alacsony költségvetésből, baráti segítséggel készült el, a rendező-forgatókönyvíró egyben operatőrként és társzeneszerzőként is közreműködött. Az ezzel járó szabadság nélkül talán nem lett volna ennyire személyes és őszinte ez a film. Süt róla a lelkesedés, az, hogy az alkotók elhatározták, csinálnak végre valamit, ahelyett, hogy várnának a támogatásra. Nem állítom, hogy hibák nélkül, de most már van egy filmje ennek a generációnak is. Bartal Dóra