Se vele, se nélküle

Zula a sztálini alapokra épülő, ötvenes évekbeli Lengyelország külföldön is nagy sikereket arató néptáncegyüttesének szabad és öntörvényű énekesnője, Wiktor a mindent felülíró kommunista néppárt ideáit tagadó, hazájából kiábrándult zenész és karmester. Szerelmükkel minden nehézséget képesek legyűrni, igazából mégsem tudnak egymáséi lenni. Amolyan se veled, se nélküled kapcsolat az övék, alkalmi találkozásokkal, lángoló együttlétekkel és fájó elválásokkal. Aztán kezdődik minden elölről. Wiktor disszidensként kerül Párizsba, a lengyel folklórral végérvényesen szakítva, az egyéniségéhez mindig is közelebb álló dzsessz felé fordul, elismert bárzongorista és kiváló filmzeneszerző lesz. Jól kiépített kapcsolatainak köszönhetően Zula számára is adott a lehetőség, hogy kivételes tehetségével a francia fővárosban is érvényesülhessen. Ám a lány ott sem tud lehorgonyozni mellette. Különleges szerelmi történet az övék, szívtáji hidegháború, amelyben mindketten maradandó sérüléseket szenvednek.

A teljesen lerombolt Lengyelországban kezdődő történet egy-egy fejezete Berlinhez, Párizshoz és Jugoszláviához kötődik, s ugyanannál, a világ zajától távoli keresztútnál ér véget, amely a rendező korábbi, Oscar-díjas alkotásában, az Idában is fontos helyszín volt. Mindeközben a szorosra zárt Kelet és a szabad, nyitott Nyugat berendezkedése is tisztán látható. Lukasz Zal, az európai hírű lengyel operatőr nosztalgikus hangulatú, fekete-fehér „képeslapokat” fotózott Zula és Wiktor mögé, s ahogy a képeken egy letűnt világ, úgy a hősökben egy páratlan szerelem illúzióját sejteti.

Joanna Kulig a cannes-i bemutató óta a Hidegháborúval járja a világot. Karlovy Vary, Párizs, London, Amerika – ez most az ő útvonala. Alakításáról mindenütt a legnagyobb elismeréssel írnak. Ez a harmadik filmje Pawlikowskival. Öt évvel ezelőtt, az Idában még kisebb szerepe volt, de feltűnt Andrzej Wajda Walesa-filmjében is. Juliette Binoche partnere az Elles című francia–lengyel–német koprodukcióban. Ethan Hawke párja a Titkok Párizsban című lélektani drámában, de kiemelkedő feladathoz jutott az Ártatlanokban is, amely 1945-ben, egy lengyelországi kolostorban játszódik, ahol a szovjet katonák által megerőszakolt terhes apácák várják lelki feloldozásukat.

Röviden, pár szóval hogyan jellemezné Pawlikowski rendezői stílusát?

Precíz, maximalista, megalkuvást nem ismerő alkotó. Minden jelenetet, még a legapróbb mozzanatokat is pontosan megkomponálja. Az arc, a szem, a gesztus nagyon fontos nála. De még egy hamutartóval is képes hosszasan elbíbelődni, hogy a kép tökéletes legyen. Rögtön, ahogy közölte velünk, a Wiktort megformáló Tomasz Kottal és velem, hogy miénk a két főszerep, megkért bennünket, hogy tegyük magunkat teljesen szabaddá, a film mellé ne vállaljunk semmi más munkát, mert nemcsak az időnkre, a figyelmünkre, a testünkre, hanem a lelkünkre is szüksége lesz. Ki is merített bennünket rendesen. Mire megtanultuk a másnapi szövegünket, addigra meg is változtatta. Az utolsó forgatási nap végén kiraktam magam elé a forgatókönyv összes változatát. Nyolc volt belőle, és én mind a nyolcat széttéptem. A nyolcadik volt természetesen a legjobb, de azt sem akartam megtartani. Ha végzek egy munkával, mindentől megválok, ami a szerephez kötött. Nálam ez a teljes megtisztulás. Csak így tudok minden újabb figurával a nulláról indulni.

Hány éve ismerik egymást Pawlikowskival?

Nyolc. A Hidegháborúhoz azonban ez sem volt elég. Sokat kellett olvasnom a korról, az ötvenes évek Lengyelországáról. Nyolcvankettőben születtem, nekem már a szocializmus is történelem. Zula és Wiktor kapcsolatáról is túlságosan modernül gondolkoztam. Tomasz Kotnak köszönhetően kellett rádöbbennem, hogy milyen gátakat emelt a kommunizmus az emberek elé. Zula sem igazán tudja, mi zajlik körülötte. Hiányos műveltségére csak később döbben rá. Vezető táncosa, énekesnője egy nagy hírű folklóregyüttesnek, s neki ez elég. Wiktorban nemcsak a szerelmét, hanem az apját, a bátyját, a barátját is látja. Amikor az együttes franciaországi vendégszereplése után kint marad Párizsban, hirtelen meginog alatta a talaj. Elveszettnek érzi magát. Nem bízik abban, hogy a tehetségével egyedül is érvényesülni tud.

Elképesztő, ahogy táncol és énekel. Mintha egész eddigi életében népviseletben szórakoztatta volna a közönséget.

Pedig nem! A forgatást megelőzően fél évig néptáncot tanultam. Zula számára a folklór éltető közeg. Nekem el kellett érnem ezt az érzelmi pontot. Ez volt az alap a szerephez. Szerencsére olyan helyen nőttem fel, ahol a néptánc elmaradhatatlan része az emberek hétköznapjainak. A hegyekből jöttem, ahol nincs lakodalom és temetés hangos zene nélkül. Van egy jelenet a filmben, amikor a Rock Around the Clock című dalra táncolok. Azt például huszonötször vettük fel. A végén már úgy éreztem, kiszakad a lábam. Mindannyian teljesen kikészültünk, egyedül Pawel bírta a tempót. Őt majd szétfeszíti az energia.

Mivel magyarázza Zula nyughatatlanságát, hogy bármennyire szereti is Wiktort, nem tud megmaradni mellette?

A szerelem úgy repíti az embert, mint a hajóhinta. Hol fent, hol lent vagyunk benne. Zula még nem érzi magát felnőttnek. Éretlen egy komoly, hosszú távú kapcsolatra. Hol lángol, hol nem. Azt mondja, szerelmes, ám az igazán mély érzelmek még ismeretlenek számára. Korán találkozott Wiktorral. Nem könnyű felnőnie hozzá.

Miképpen élte meg a film cannes-i sikerét, ahogy Pawlikowski megkapta az Aranypálmát?

Én azt az estét nem felejtem el soha. Állva bravóztak a nézők. És sírtak. Mi pedig velük együtt könnyeztünk. De bárhol vetítik a filmet, a végén mindig ugyanaz a kép fogad, amikor kimegyünk meghajolni a közönség elé. Ennyi zokogó embert én még sosem láttam a moziban. Persze, értem őket.