Saul és a felfokozott jelen idő

Arra pedig senki sem számított, hogy a Saul fiát remekműként fogják ünnepelni a kritikusok, és a zsűri nagydíját is megkapja. A nemzetközi siker biztosnak látszik, már csak az a kérdés, miként fogadja a filmet az otthoni közönség, hogyan viszonyul a magyar néző a saját történelméhez, a magyar holokauszthoz. A Saul fiát holnaptól vetítik a magyarországi mozik. A történelmi film sokféle lehet, sokféle megközelítést alkalmazhat, és a holokauszt érzékeny témájához is sokan nyúltak Nemes Jeles László előtt. A múltat fikciósan feldolgozó történetekkel szemben az az elvárás, hogy informatívak és hitelesek legyenek, és hogy a központi figurával való azonosulás által átélhetővé tegyék a történelmet. Sokszor mégis problematikus, hogy a moziból kijövet mit visz magával a néző. A legtöbb „Auschwitz-dráma” megnyugtató befejezést kínál, lezárt emlékként kezeli a múltat. A Saul fia túlmutat ezen, esztétikai és erkölcsi szempontból is. A passzív nézésen túl átélésre és gondolkodásra késztet. Nemes Jeles a holokauszt talán legsötétebb fejezetének bemutatására vállalkozott. A Sonderkommando – a haláltáborok zsidó foglyaiból álló osztag – tagjai a gázkamrákban dolgoztak, feladatuk a holttestek szállítása volt. Itt nem lehetett szó túlélésről vagy reményről. A film főszereplője, Saul (Röhrig Géza) ebben a közegben létezik, távol mindennemű emberségtől. Szenvtelenül végzi a munkáját, hiszen bármelyik percben akár ő is a gázkamrában végezheti. Ebből az élőhalott állapotból mozdítja ki egy esemény: egy kisfiú holttestét látja meg a tetemek között, és úgy véli, a fiát találta meg. Innentől kizárólag egy célja lesz: hogy a zsidó hagyományoknak megfelelően el tudja temetni a fiút. Saul a legkevésbé sem hős, és nem is áldozat. Morálisan megkérdőjelezhetők a tettei, a konoksága; másokat és saját szabadulását is feláldozza elhatározása miatt. A nézőre van bízva, elítéli vagy sem a pokoli helyzetben levő főszereplőt. A film nem didaktikus tanmese és nem heroikus dráma, nem is lehet az. A képi világ szervesen illeszkedik Saul tapasztalataihoz, a teljes kiszolgáltatottsághoz. Közeliket és hosszú beállításokat alkalmaz Nemes Jeles, így a kamera társként követi a szereplőt. Az intenzív szubjektivitás és a felfokozott jelen idő a nézőt is belekényszeríti a lágerek közvetlen valóságába. A tér leszűkített megjelenítése folyamatos figyelemre késztet, végig feszülten várjuk, mi érkezik a képmezőbe, illetve milyen hangokat hallunk majd, hogy össze tudjuk rakni a részletekből az egészet. A gázkamrák klausztrofób világa annyira iszonyatos, hogy szinte alig akarjuk elhinni, mindez létezhetett. Ekkor lépünk ki Saullal együtt a felszínre, de ez megkönnyebbülés helyett még fojtogatóbb élménnyé válik, hiszen nem jelenthet szabadulást. Élessé válik a kontraszt a békés erdő és az embertelen pusztítás között. A hangsúlyos zöld tovább fokozza a film realizmusát, a jelenhez kapcsolja az eseményeket. El sem lehet képzelni, mi zajlott a lágerekben, viszont a táborokat körbefogó tér nagyon is valóságos ma is. Az ilyen reflexiók miatt válik többé a Saul fia a puszta emlékezésnél. Megfoghatóvá teszi a velünk együtt élő történelmet. Bartal Dóra [[{"type":"media","view_mode":"media_large","fid":"190926","attributes":{"alt":"","class":"media-image","title":"","typeof":"foaf:Image"}}]]