Rosszcsontok, édes lelkeim

Állok a rozoga pincelépcsőn. Behunyom a szemem, hogy szokja a félhomályt. A látványtól elönt a boldogság. Hosszú várakozás után végre, végre fehér kalapocskákat látok kiemelkedni a földből. Határtalan az örömöm! Titokban gombát telepítettem a régi pincébe. Mekkora meglepetés lesz ez a gyerekeimnek. Már azt hittem, hiába fáradtam. Eltelt az előírt idő, s csak a puszta föld. S lám, mégis jók voltak a spórák, mert megjelent a termés. Alig várom a másnap reggelt. Igen, a kalapocskák szaporodnak, nőnek. Nem sokat időzöm leshelyemen, nehogy idő előtt fény derüljön a meglepetésre. Negyednap az ajtó hasadékán lesve már elég nagynak ítélem a szedésre. Mint a kotlós, aki jó kaparóhelyre lelt, kiabálom össze a családom. Végre feltárhatom az ajtót, és szemünk a távolból végigpásztázza a gombás ágyat. Megdicsőülten biztatom a gyerekeket – menjetek, szedjétek le, jó vacsora készül majd belőle. A lurkók feszengve állnak, tétováznak, de egyik sem indul lefelé a lépcsőn. Mama, hagyjuk még! Legalább egy napot, fogták könyörgőre, és mint a szemfényvesztők, úgy tűntek el az udvarból. Egyedül szállok a pince mélyére. Érezni akarom a gomba illatát, tapintani bársonyát. A levegőben csak dohszag kavarog, s lebénulok, mikor megfogom a fehér tüneményeket. A kezem hideg, élettelen tárgyakat érint. A különböző méretű gombák szobrászt meghazudtoló utánzattal egytől egyig gipszből készültek.

A könnycsepp, mely szemem sarkában megjelent, csak az volt élettel teli, mert megnyitotta a csatornát az utána gördülőknek.