Rohadtul rossz érzés ez így...

Nem tudja ugyanis, hogy miképpen alakul a koronavírus által diktált rendkívüli helyzet, amely másodszor is álljt parancsolt nézőknek és színészeknek. Szeptember közepén kezdődtek el a lengyel–zsidó–német–orosz kapcsolatokat feltérképező darab próbái, amelyben a megértés hiánya, a nyílt színű gyűlölet, a közös bűn, a felelősségtudat, az igazság és az igazságtalanság játssza a főszerepet. Történelem XIV órában. Ez a darab alcíme. Tíz lengyel és zsidó diák sorsa, megindító visszaemlékezése 1925-től napjainkig. Világháború, bolsevik diktatúra, fasiszta terror, kommunista önkény, különféle ideológiák, ellentétek, árulások, egymás ellen elkövetett bűnök, rémtörténetek a múltból és a jelenből. Erről szól Slobodzianek megrendítő drámája, amelynek bemutatója a londoni Királyi Nemzeti Színházban volt, azóta bemutatták Barcelonában, Torontóban, Philadelphiában, Budapesten a Katona József Színházban és Tatabányán is. 
Szabó Viktor a darab egyik legbonyolultabb jellemét alakítja a készülő előadásban, amelynek pontos bemutatója egyelőre meghatározhatatlan.
„Zygmunt nagyon jó szerep. A Bánk bán Biberachjához hasonlítanám, aki ugyancsak egy elvetemült figura. A színész számára kihívás az ilyen jellem, hiszen jó esetben ellentéte a saját természetének. Zygmunt révén új mélységeket fedeztem fel magamban, súlyos fogalmakat, fontos dolgokat. De minden szerepnek meg kell fejteni az igazságát, anélkül nem lehet azonosulni vele. Zygmunt a velejéig gonosz alak. Áruló, vagy inkább folyamatosan helyezkedő csávó. Ügyesen megideologizálja kollaboráns létét, miközben nem más, mint egy rendszereket kiszolgáló pondró. Elárulja a társait. Leleplezi önmagát. Minden rendszerben megtalálja a maga helyét, ami nem feltétlenül vezető pozíció, de furcsa mód mindig közel áll a tűzhöz. Alattomos fazon, bárkin átgyalogol. A lelkiismerete aztán mégis megszólal, hiszen egy ponton kiderül, hogy ő sem egy lelketlen ember. Csak az eszközei, amelyeket használ, nem erről tanúskodnak.”
Az olvasó- és elemzőpróbák során sok dokumentumanyagot olvasott Szabó Viktor a darabbal kapcsolatosan. A saját életében is rátalált pár olyan negatív élményre, amely segíti majd őt a figura színpadi megformálásában. Rá kellett jönnie, hogy hasonló emberből, mint Zygmunt, mindenkinek akad legalább egy az ismeretségi körében. Ami elég tragikus, szerinte.
„Szeptember közepén, amikor elkezdtük a próbákat, mindenki úgy ment be a színházba, hogy ide nekem az oroszlánt is. Úgy éreztük, már semmi nem állíthat meg bennünket a munkában. Aztán felmerült a kérdés, hogy mi van, ha mégis, ha újra bezár a színház? És most itt a második hullám, megint le kellett állnunk. Beleéltük magunkat a folytatásba, és most ennek is annyi. De még mindig próbálunk túllendülni a holtponton, készenlétben állva várni, hogy változik a helyzet, és teljes erőbedobással vehetjük majd fel ismét a munkát. Már nem tabu, hogy a társulatunkban is volt fertőzött. Két héttel ezelőtt én is teszteltettem magam, mivel a Lüszisztratéban volt vírusos az egyik kolléganőm. Pár nappal később már másokon is jelentkeztek a tünetek, de addigra már leálltunk, nem dolgoztunk. Mindenki tesztre ment. Az enyém szerencsére negatív lett. De azóta is izgulok, nehogy összeszedjem ezt a fránya vírust.”
Hogy meddig áll tétlenül a társulat? Erre egyelőre nincs válasz.
„Előttünk a végtelen – mondja Szabó Viktor. – Abban bízunk, hogy nem telik el újabb három hónap színház nélkül. Az tényleg borzalmas lenne. Nekünk, színészeknek és a nézőknek is. Ez most a teljes bizonytalanság időszaka. Csak reménykedni tudunk abban, hogy pár héten belül normalizálódik a helyzet, és ismét próbálhatunk. A következő kérdés az lesz, hogy mikor jöhetnek a nézők, vagy, hogy mernek-e jönni? Nagyon bízom, bízunk abban, hogy a szabályok, a rendelkezések betartásával, a maszkviseléssel pozitív irányt vesznek a dolgok. Abban biztos vagyok, már nagyon ki vannak éhezve az előadásainkra. Amikor hosszú hónapok után ismét játszani kezdtünk, éreztük az energiájukat, hogy mennyire kíváncsiak ránk. Csodás érzés volt így játszani. Örülnék, ha minél előbb találkozhatnánk. Önző mód elsősorban abban bízom, hogy folytatni tudjuk a munkát, amit óriási elánnal elkezdtünk, és a közönség ezt valóban értékelni fogja. Mi, színészek és a műszaki személyzet komoly energiát fektetünk bele.”
Hogy mivel telnek a színház nélküli napjai a Jókai Színház egyik vezető színészének? Hetente egyszer, általában csütörtökönként „másodállásban” zöldséget szállít egy pozsonyi biobolthálózatnak.
„Mentsvár ez a munka, egyfajta pótcselekvés, de boldogan csinálom, mert tudom, hogy hasznos munkát végzek. Jövő héten újra megyek. Felpakolok, szállítok, lerakodok. A friss zöldségnek célba kell érnie. De van más elfoglaltságom is. Átépítjük egy jó barátom fürdőszobáját. Az esős időszak miatt egyébként sem járhatok ki a természetbe, de ha már otthon kell maradni, akkor legalább kreatív játékokkal szórakoztatom négyéves fiamat. Az a szerencsénk, hogy az óvoda még nem zárt be Komáromban, így csak a délutánokra kell kitalálnom neki valami érdekes elfoglaltságot. A legtöbbször Fekete Pétert játszunk. Ő most nagyon élvezi, hogy többet vagyok vele. Ma nem mész a színházba dolgozni? – kérdezi. Nem, nem, ma is itthon maradok, mondom. Mire ő: De jó nekem! És látom az arcán, hogy mennyire boldog. Hogy én magam miképpen élem meg ezt az újabb kényszerpihenőt? Mondhatnám erre, hogy hú, de jó, legalább több időt tölthetek a családdal, és otthon is aktív lehetek, csakhogy ez álszenteskedés lenne a részemről. Szeretem a hivatásomat. Azért tanultam ki ezt a mesterséget, hogy művelhessem. S ha tőlem, vagy tőlünk független okokból le kell állni vele, akkor az rohadtul rossz érzés. Egyszerűen elkeserít.”