Rettegés – nem tudni, mitől

Ez a lassú, visszafogott, sejtelmes és nyomasztó mű ugyanis besorolhatatlan, lévén, hogy rendezője sok mindent kever benne, legtöbbször a kellő arányban. A történet első hallásra nem egetrengető: láthatóan lelki beteg és mélyen vallásos nő két gyermekkel, hatalmas, ódon kastélyban, a világtól elzárva, szigorú házirend szerint éli életét. A bezártság oka egy különös betegség: mindkét gyerek fényallergiás, a napfény „megölheti” őket, ezért a film jelentős része függönyhúzogatásból, ajtók kulcsra zárásából és óvatos gyertyagyújtogatásból áll. A kislány hangokat hall, alakokat lát, beszél a semmihez, az asszony eleinte megbünteti ezért, ám egy idő után ő is úgy érzi, nincsenek egyedül a házban. Három furcsa szolgáló érkezik, ismernek minden zugot, hiszen valaha itt éltek. A nő talál egy fotóalbumot, a képeken csukott szemű emberek ünneplőben. A szolgáló elmagyarázza, hogy ez a halottak könyve, a ház minden korábbi lakóját lefényképezték koporsóba tétel előtt. Aztán előkerül egy ilyen fotó a három szolgálóról is. Ez az első csavar a filmben. Hoppá, tehát a halottak visszajárnak, nem hagyják békén az élőket! A másik csavar azonban csak a végén jön: az utolsó öt percben minden eddig látott és hallott dolog átértékelődik, csakúgy, mint a méltán sikeres Hatodik érzék című film végén. A spiritiszta szeánszjelenet az utóbbi évek egyik leglidércesebb jelenete, ám a borzongató hatást végig gondosan adagolja a rendező, Alejandro Amenábar, akit máris „a spanyol film fiatal Hitchcockja”-ként emleget a szakma. Bár utólag értelmezve, gondolatban visszafelé pergetve akadnak logikai gubancok a történetben, ám a feszültség ennek ellenére végig valóságos.

Amenábar keze alatt újjászületett a horror műfaja, amely mára saját kliséibe látszik fulladni. Gusztustalan részletek, vértől csöpögő végtagok, baltás gyilkosok és fehér lepedős kísértetek helyett a néző egy sejtelmes lélektani drámát lát, legalábbis azt hiszi. A szereplőkkel együtt végig nem tudja, mitől is fél tulajdonképpen, lassanként „beparázik”, minden sarokban kísérteteket lát, és nem tudja elválasztani a látszatot a valóságtól, az élők világát a holtakétól. A rendező maga írta nemcsak a forgatókönyvet, hanem a film zenéjét is, csakúgy, mint 1996-os első filmjében, melyet nálunk sajnos nem forgalmaztak. Ő áll a Vanília égbolt mögött is, amely tulajdonképpen második filmjének amerikai remake-je. A Más világban Amenábar láthatóan szabadabb kezet kapott, a film félúton van Hollywood és a művészfilm között. Az előbbit főleg Nicole Kidman képviseli, akit nyilván a producer és (akkor még) férj Tom Cruise ajánlott be az anya szerepére. Kidman nagy meglepetésünkre nem használ filmsztáros gesztusokat, meggyőzően tördeli kezeit, és zavart, ám hideg szigora is életszerű. Arca viszont olyannyira ismerős már, hogy emiatt nem mindig tudja kellően eltávolítani tőlünk a történetet, hajlamosak vagyunk a filmsztárra figyelni, nem pedig az idegbeteg anyára. A két gyerekszereplő azonban telitalálat. Minden rezdülésük hiteles, egyszerre félnek anyjuktól, tisztelik és szeretik őt, és egymáshoz is pont úgy viszonyulnak, mint „az életben” viszonyul egy tízéves lányka a kisöccséhez. Bár a hely és az idő nem igazán fontos, említsük meg, hogy Jersey szigetén vagyunk a második világháború végén, az apa sokáig nem tér vissza, aztán egyszer csak felbukkan a ködből, és fokozatosan rávilágít egy szörnyű családi tragédiára. A férjet a Sekély sírhant óta mindenben remeklő Christopher Eccleston alakítja, olyan hirtelen tűnik el, ahogy érkezett, de azért felpörgeti kissé az eseményeket.

A valódi főszereplő azonban az operatőr, illetve a lehető legegyszerűbb filmes eszközökként ismert fény és sötétség. Hihetetlenül erős hatás kelthető az átláthatatlan köd fényképezésével, egy asztali lámpa meggyújtásával, egy félig széthúzott függönnyel. A fény szinte belecsap szemünkbe, máskor meg pont úgy hunyorgunk, mint a szereplők. A tárgyak szerepe is felfokozódik, a magától megszólaló zongora vagy a szintén ezerszer használt fehér menyasszonyi lepel például épp olyan hátborzongató hatást kelt, mint az a bizonyos halottas fotóalbum. Minden hókuszpókusz nélkül készült el a mű, nincsenek benne igazán gyors vágások, hosszú, vontatott és nyugodtnak látszó snittek váltják egymást, „valamitől” mégis borsózik az ember háta. Aki szeretne másfél órán át félni az ismeretlentől, bátran váltson jegyet a Más világra.