Puzzle, amelyhez nincs minta

A történelem megismerhetőségét vitatók abból indulnak ki, hogy a múlt az idők mélyén úgy helyezkedik el, mint egy lezuhant és szilánkokra szakadt repülőgép roncsai: szétszóródva, és összefüggéseikből kiszakadva. Ezért a vizsgálódó szem eleve képtelen az egykori egységet rekonstruálni. A történész valamit összeilleszt, valamit nem, és semmi garancia rá, hogy akár azt is jól állította volna össze, amit egyáltalán összeállított. A következtetés pedig úgy hangzik, hogy e körülmények miatt a múltról csak különféle, töredékeken alapuló elbeszélések születhetnek, de sosem jöhet létre a teljes történet hiteles rekonstrukciója. Gondoljunk bele abba, hogy hány szereplője, részvevője volt a második világháborúnak, és hogy ebből következően hányféle szögből lehet látni a szétszórt elemeket, hányféle módon lehetséges előadni, és adták is elő valóban a második világháború történetét. Biztos, hogy ez az esemény több, mint egy milliárd embert érintett. Az események repeszei pedig szétszóródtak a világ minden pontján. Keresni lehet, sőt kell őket Európában, Ázsiában, a Távol Keleten, a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán térségében, Afrikában és Amerikában. Nem kétséges, hogy eltérő élmények, következésképpen eltérő elbeszélések születtek a szerint, hogy az egyik oldal, vagy a másik élte át és dolgozta fel magának a megélteket, a szerint, hogy a levegőből, a szárazföldről, vagy a tengerről nézték és nézik a történteket, továbbá a szerint, hogy vajon a frontok vagy a hátország borzalmairól van-e szó és végül a szerint, hogy vajon az áldozatok beszélnek-e vagy pedig üldözőik.

Léteznek azért komoly ellenérvek, amelyek ezt az esetlegességet és szubjektivitást korlátok közé szorítják. Létezik ugyanis tárgyiasult, a maga nemében változatlan történelem is. Elbeszéléstől független, tárgyi valójában felismerhető és bemutatható történelmi elem maga az ember, aki maga után hagyta alakjának és életkörülményeinek számtalan mutatóját. Ugyancsak tárgyi mivoltukban feltalálhatók a szerszámok, amelyek segítségével az ember biztosította és biztosítja létét, túlélését és fajának fennmaradását. Kiterjeszthető e kör az ember hajlékára is, mivel a lakóhely szinte mindegyik fázisáról van máig fennmaradt fizikai értelemben reális emlékünk, s e megkérdőjelezhetetlen történet körébe tartozik az ember foglalkozásának, munkájának a története is.

A tárgyiasult történetnek van egy másik formája is, amely ugyancsak létező, de szoros ellenőrzést követel, és amely még az ellenőrzések ellenére is lehetővé teszi a további vitákat. A töménytelen papírról, hang- és filmszalagról, felvételről van szó, amelyek a könyvtárakban, levéltárakban és a különféle egyéb tékákban találhatók. Maradtak olyan írásos források, amelyek keletkezésük idején mentesek voltak minden előzetes, konkrét szándéktól, és csupán ismeretszerzésre irányultak, vagy valamilyen ismeretet mintegy óhatatlanul, szándékuk ellenére tartalmaznak. Ebbe a kategóriába tartozik minden területi és tulajdonra vonatkozó felmérés, a népszámlálási adatok zöme, az üzemi (földbirtokkal kapcsolatos vagy bármi másfajta) könyvvitel, egyéb üzleti papírok, tisztiorvosi jelentések, okmányok, anyakönyvek, érdektől független statisztikák, a szó szerinti jegyzőkönyvek.

A már jóval kérdésesebb, és ezért szigorúbban ellenőrzendő kategóriát alkotják a korabeli szerkesztett jegyzőkönyvek, az emlékezetből leírt szövegek, a naplók, a levelek. A korabeliség lehet garancia arra, hogy a forrásban az tükröződik, netán már hamisítva vagy csúsztatva, ami a korabeli hamisítási vagy csúsztatási érdekeknek megfelelt: a történész nem sokat ér egy olyan naplóval, amelyet szerzője a Horthy korszak légkörében írt, majd a Rákosi korszak légkörében átírt. A közhiedelem szerint becses és megbízható forrás a korabeli fotó, illetve filmdokumentáció. E vélekedés távolról sem felel meg a valóságnak. Jól tudjuk, hogy mily félelmes módon manipulálták a fényképanyagot a diktatúrákban, de a retusálás másutt sem volt teljesen ismeretlen. A magyar filmhíradó például felvette a magyar kormányzó megérkezését Klessheimbe, majd távozását onnan 1943 áprilisában. A filmkockák alapján arra lehet következtetni, hogy itt két politikus, Hitler Adolf és Horthy Miklós rendkívül barátságos eszmecseréje bonyolódhatott le, holott a valóságban a Führer a vádak és a szemrehányások özönével árasztotta el beszélgetőpartnerét.

A történész munkája e feltételek mellett egy restaurátor eljárásához hasonlít, ahogy az az olykor sitthez hasonló ásatási eredményből öszszerak egy kancsót vagy tálat. Még a restaurátor is élvez némi előnyt a történésszel szemben, mivel ő már látott jó néhány kancsót és tálat, míg a történész sosem láthatta azt a képet, amelyet ki fog rakni, mert a történelem úgy ismétli önmagát, hogy sosem ismétli tökéletesen.

ISTEN, SORS, EMBER: KI ALAKĺTJA A TÖRTÉNELMET?

A második nagy kérdés már nem a történelem kitapintható vagy feltárhatatlan voltára irányul, hanem arra, hogy a létező történet mennyiben az ember műve, illetve mennyiben „csinálódik” közelebbről megfoghatatlan erők és mozgások által. Odo Marquard, német filozófus abból indult ki vonatkozó munkáiban, hogy az emberek a történelmet sokáig az Istenre, vagy a Sorsra bízták, és nem voltak olyan önteltek, hogy azt maguknak tulajdonítsák. Egyszer azonban mégis csak magukhoz ragadták a kezdeményezést. Detronizálták az Urat, elűzték a Sorsot, és kijelentették, hogy történetük alakítását a saját kezükbe veszik. Mivel rendelkeznek az ehhez szükséges belátással és azzal a képességgel, hogy kellőképpen átlássák a dolgokat, vagyis mivel racionális lények, képesek rá, hogy a történelmet a lehető legjobb világ kialakítása felé tereljék.

A folyamat egy fontos állomásán, 1789. augusztus 26-án a francia Alkotmányozó Nemzetgyűlés kiadta az „Emberi és polgári jogok nyilatkozatát”, és abban magabiztosan leszögezte: ”Az emberek szabadnak, jogilag egyenlőnek születnek, és azok is maradnak.” Nem túl sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy világossá váljon, az emberek távolról sem lettek egyenlők és valójában nem is szabadok. A várt nagy boldogság és jólét elmarad, minduntalan várat magára, és Marquard úgy látja, hogy „az abszolút jobbítás világméretű konfúzióvá, zűrzavarrá fajul”. A nagy reményeket követően az emberek, ahelyett, hogy szabadoknak születtek volna, diktatúrák sorát szenvedték végig, két világháború és egy kegyetlen gazdasági világválság vágott rendet közöttük, és ebből megtanulhatták, hogy mégsem áll hatalmukban minden, sőt az az érzés alakult ki bennük, hogy úgyszólván semmi sem áll a hatalmukban. Élettartamuk záros és eléggé rövid. Minduntalan megörökölnek valamit, és ezen, az „előtalált” állapoton nincs módjuk változtatni. Ahol egy ember elkezdi a történetét, ott sosem kezdődik semmi. „Mert a valóság, – mondja Marquard – eléjük vágva, már mindig is ott van, és nekik kapcsolódniuk kell.” Mit tehetnek? Elkezdenek az elődökre mutogatni, hiszen az előtalált dolgok rájuk mennek vissza. De az ember azt sem tudja befolyásolni, ami utána jön, és az eredmények sokszor „gyalázatot hoznak a szándékra”. Következésképpen az ember mutogatni kezd az utódokra is, hiszen ami bekövetkezik, az viszont hozzájuk kapcsolható.

Marquard elemzéséből kimarad azonban a jelen, ez a röpke és illó valami, amelyben éppen végbemegy az „előtaláltak”, a meglevő dolgok befolyásolása, megváltoztatása. Az embertől függ, hogy ezt hogyan hajtja végre, a befolyásolás módja pedig kihat arra is, ami majd következményként megjelenik az utódok számára. Konfúzió ide vagy oda, a jobbítási szándéknak mutatkozik néhány eredménye: 57 év óta nem tört ki sem világméretű, sem kontinentális háború, és 73 éve nem alakult ki 1929-es méretű világgazdasági válság sem. A személyiség és a csoport, a kisebbségek jogai pedig védettebbekké váltak, mint bármikor.

A történetet a múlt, az előtalált dolog tehát nyilvánvalóan erősen meghatározza, mintegy keretet ad a lehetséges döntésekhez, de a továbbiakat nem irányítja szuverén módon. A történelmet mindenek ellenére maga az ember „csinálja“ mindenkori hasznos vagy káros döntéseivel.

A DEMOKRÁCIA MINT BETELJESÜLÉS: VÉGET ÉRT-E A TÖRTÉNELEM?

A Történelmet nem olyan régen Francis Fukuyama politológus azzal fenyegette meg, hogy noha dicső emlékekre hivatkozhat, ütött a végórája. Fukuyama könyvében bemutatja a hatalmas változásokat, amelyek a múlt század nyolcvanas éveinek a végén és a kilencvenes évek legelején mentek végbe. Teljes joggal mutat rá a nagy és sérthetetleneknek vélt diktatúrák összeroppanására, és a nagy számban újjászületett, független államok keletkezésére, amelyek mind ráléptek a demokrácia útjára. Ez az irány valóban felbátoríthatja az embert arra a következtetésre, hogy a világ talán valóban az általános demokratizálódás felé tart, ami a hegeli felfogásban és Fukuyama szerint is egyúttal azt jelenti, hogy az embernek többé nincs megvalósítandó célja, elérte a csodák városát, ahol már minden jól van berendezve, és mindenki megtalálja boldogságát. A Történelem tehát véget ért vagy legalábbis hamarosan véget ér.

De vajon kimerülnek-e az emberi célok magával a demokráciával? A történelem eddigi menete azt mutatja, hogy távolról sem. Az emberek tömegei fütyültek a demokráciára, ha alapvető törekvéseiket veszélyeztetve látták. A huszadik században már volt egy rövid korszak, amikor szintén tucatszám születtek a minta-demokráciák, majd csaknem ugyanazzal a gyorsasággal adtak helyet különféle autoriter rendszereknek és diktatúráknak. A múlt század elején alkotmányos értelemben példaértékű demokrácia született Portugáliában, Észtországban, Lettországban, Litvániában, Finnországban, Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Csehszlovákiában. Néhány hónapig polgári demokratikus kormány volt hatalmon 1917-ben Oroszországban, majd 1918-1919-ben Magyarországon is. E hullámot azonban kisvártatva egy nagy ellencsapás váltotta fel. A húszas-harmincas években néhány, általában északi és nyugat-európai állam kivételével mindenütt diktatúra vagy tekintélyállam jött létre. Csehszlovákia kivételével az imént felsorolt valamennyi országban, továbbá Spanyolországban, Olaszországban, Jugoszláviában, Görögországban, Bulgáriában és Romániában.

Ugyanilyen gyászos véget ért az a demokratizálási hullám is, amely az egykori, zömükben a hatvanas években önálló lábra állt gyarmatokon söpört végig. Akkoriban a nagy befolyással rendelkező államok vezetői azt hitték, hogy a demokráciát be lehet vezetni egy közösség életébe, valahogy úgy, mint a villanyáramot. A gyökértelen és eszköztelen demokráciák sorra adták át a helyüket a legvadabb és az esetek nagy részében a legkorruptabb önkényuralmaknak.

Nem minden demokrácia, ami messzebbről annak látszik, vagy lágyabban mondhatjuk talán azt, hogy a fogalmak mást jelentenek itt és mást amott. Ha a demokrácia alakilag nagyon jól is működik, egyáltalán nem biztos, hogy ez önmagában véve megelégedéssel tölti el az egész populáció, vagy legalább nagy részének a szívét. Az emberek számára ugyanis a demokrácia önmagában véve nem valami végcél, miként azt a nagy filozófusok eszmefuttatásai alapján hinni lehetne, hanem csupán egyike az eszközöknek ahhoz, hogy igazi céljukat, a mindenkori jobban élést a túlélés biztosítása mellett elérjék. A jobban élés fogalmában természetesen benne foglaltatik a személyes és a csoportos jogok világa is, amire a modern ember a jól lét körében láthatóan igényt tart. Mégsem találnak sok örömet a demokráciában, ha keretei között munkanélküliségre vannak kárhoztatva, ha rossz lakásokban laknak, ha éhüket nem tudják kellően csillapítani, ha nincs perspektívájuk, ha súlyos gondot okoz a gyerekek neveltetése, ha nincs kikapcsolódásuk, szórakozásuk – vagyis ha minden okuk megvan a rosszkedvre.

Semmi sem jogosít fel a hitre, hogy az emberiség a végső, örökre megnyugtató szakaszába érkezett volna, vagy hogy az előjelek szerint hamarosan oda érkezik. Semmi sem kelti azt a benyomást, hogy az ember a világ minden táján, vagy bárhol is, kielégítette volna ambícióit, és ennek tudatában a továbbiakban már nem kell Történelmet „csinálnia”, hanem békésen sütkérezhet elért eredményei fényében. Éppen ellenkezőleg. Az utolsó néhány év szétszórt repeszei, amelyek egységbe foglalására egyelőre senki sem tud vállalkozni, akárhány szakember elemzi is az egyik vagy a másik repesz-csoportot, mindenképpen arra vallanak, hogy a beteljesülés városa továbbra is távol van. Kétségtelen, hogy ismét világméretű zűrzavar vesz bennünket körül. Ennek bizonyos elemei láthatóak az Amerikai Egyesült Államokban, a Távol- a Közép- és Közel-keleten, továbbá Európában is. Léteznek további elemek, amelyek kevésbé láthatóak, és olyanok is, amelyekről egyelőre fogalmunk sem lehet, mert még csak lappanganak. A Történelem tehát momentán biztosan nem ért véget, mert az ember ismét egy olyan zavarodottsággal áll szemben, amelyet valahogyan meg kell oldania, vagy át kell vészelnie, hogy ne pusztuljon bele.

Készítette az M&H Communications szabad felhasználásra, a szerzői jogok korlátozása nélkül.

ORMOS MÁRIA történész

Egyetemi tanulmányait Debrecenben és Budapesten folytatta történelem, latin, filozófia, szociológia, valamint magyar nyelv és irodalom szakból; történelem-magyar tanári diplomát szerzett (1952). Dolgozott a debreceni és a szegedi egyetemeken (1957-ig), majd a Történettudományi Intézet munkatársa lett (1963). Kutatott, illetve előadott a legtöbb európai fővárosban, járt az Egyesült Államokban és Tajvanon. 1982-től a Janus Pannonius Tudományegyetemen tanár, 1984–1992 között az egyetem rektora. Jelenleg professzor emerita, a 19–20. századi történelmi doktorképző program (Európa és Magyarország) vezetője.