Putyin szemében a szálka: Kirill Szerebrennyikov

Amíg szabadon járt-kelt az országban, többször megjelent a gyülekezési szabadság biztosításáért meghirdetett tüntetéseken, bírálta a hazájában egyre növekvő cenzúrát és az azt pártoló orosz hatóságokat. Felszólalt a tiszta választásokért. Komoly nemtetszését fejezte ki a 2008 utáni Grúzia elleni orosz politikával kapcsolatban. De tiltakozott az ellen az orosz törvény ellen is, amely amerikai állampolgárokat gátol abban, hogy orosz árva gyerekeket fogadhassanak örökbe. 

Mindezek mellett Kirill Szereb­rennyikov még a melegek jogaiért is makacsul küzd, ami ugyancsak felettébb zavarja Putyint és köreit. Keresték is a fogást rajta többször, hogy büntetésképpen legalább a szabadságában gátolhassák, míg tavaly aztán meg is találták, és augusztus 22-én letartóztatták. Nem ő az első orosz rendező, aki erre a sorsra jutott. Mejerholdot, a jeles színházi alkotót és gondolkodót – ugyancsak koholt vádak alapján – Sztálin vetette börtönbe annak idején, és ki is végezték. Putyin kegyesebb Szerebrennyikovval, hiszen „csak” a házi őrizetét írta alá. 2017. augusztus 22-től október 19-ig. Csakhogy a helyzet azóta nem változott. Szabadságától megfosztva Szerebrennyikov azóta is a lakása foglya. Naponta két órára, este hat és nyolc között mehet ki az utcára.

De ki is ez a hatalom szemében ilyen veszélyes rendező, akitől tartani kell, aki külföldi rendezései során kiteregette Nagy Orosz Anyácska viselt dolgait, és mer nagyokat álmodni, rendszerbíráló alkotásokat létrehozni, tiltakozni, szembeszállni, másokért kiállni?

Sikkasztással vádolják

Értelmiségi család gyermekeként született 1969-ben Rosztovban, a Don mellett. Apja sebészorvos, anyja orosznyelv- és irodalomtanár, a kamasz Kirillt elsősorban a természettudományok és a színház érdekli. Amatőr színészként kezd, aztán rendezői szakon végez Moszkvában. 2001-ben megrendezi a fővárosban akkor még ismeretlen, ma már világszerte elismert Vaszilij Szigarjev Gyurma című drámáját. A harminckét éves Szerebrennyikov egyik napról a másikra az új orosz dráma nevű mozgalom egyik zászlóvivője, rendezői vezéregyénisége lett. A nagy hírű moszkvai Művész Színház (MCHAT) hívja soraiba. A Presznyakov fivérek Terrorizmusát, McDonagh Párnaemberét és Bulgakov darabját, a Zojka lakását állítja színpadra. 2008-tól a színház műhelyének a pedagógusa. Egy végzős osztály növendékeivel megalapítja a Hetes Stúdiót, majd létrehozza velük a Gazfickók című előadást, amellyel elnyeri a legrangosabb orosz színházi elismerést, az Aranymaszkot. A moszkvai Gogol Centrum élén több értékes előadást hoz létre, miközben filmrendezőként is a legjobbak közt tartják számon világszerte. Debütáns munkájáért, a Raginért 2004-ben a Nyugat Keletje szekció fődíját kapta Karlovy Varyban. Legutóbbi alkotása, a Nyár a 12. játékfilm a listáján. Forgatott vagy száz reklámfilmet, tizenvalahány videoklipet, két dokumentumfilmet, négy tévésorozatot és egy zenés filmet is. Negyvenkilenc évét tekintve ez igazán nem kevés. Cannes, Locarno és Velence is ünnepelte már – Putyinék nem nagy örömére.

„Nagyon egyszerű olyan darabokat, olyan filmeket rendezni, amilyeneket az én közönségem akar látni – állítja. – Sokkal bonyolultabb, ám értékesebb azoknak átadni valamit, akik más platformon állnak és más véleményt hangoztatnak, mint én. Engem mégis ezek a nézők érdekelnek, őket akarom a magam oldalára állítani.”

„Örülnék, ha egyszer majd azokat is megbüntetnék, akik ma az orosz állami televízió élén állnak. Ők uszítják ugyanis egymásnak az embereket, mint annak idején az ugandai rádióállomások, amelyek 1994-ben megadták a kezdőlökést a rwandai népirtáshoz. A vége az lett, hogy a lakosság egyik fele legyilkolta a másikat. Nekem nincs tévékészülékem, de a szüleimnek három is van, és a televízió meg is fertőzte a gondolkodásukat. Mindent elhisznek, amit a hírekben hallanak. Naivan bedőlnek a folyamatos hazugságoknak. Azok, akik a németországi koncentrációs táborok közelében laktak, és azt akarták elhitetni a világgal, hogy semmiről sem tudnak, később megmutatták az amerikaiaknak azokat a tömegsírokat, ahová a nácik a holttesteket dobálták. Ki gondolta volna róluk közvetlenül a háború után, hogy képesek lesznek egy ilyen lépésre? Oroszországban semmi ilyen nem történt. Oroszország hallgat a háborús bűneiről. Nálunk még senki nem állította meg a totalitarizmust, a diktatúrát, az abszolutizmust. Könnyű rámutatni valakire, hogy ő a bűnös. Itt egy ország, egy nép, egy nemzet kollektív felelősségéről van szó.”

Ilyen és ehhez hasonló nyilatkozataival szerezte első rossz pontjait az orosz vezetésnél Kirill Szerebrennyikov.

A rendező elleni politikai hadjáratok sora 2015-ben kezdődött. Akkor jelentek meg az első feliratok az általa irányított Gogol Központ falán. A „Minek nekünk ilyen színház?” a legszelídebb kérdés volt a „hazafias érzelmű” aktivistáktól, akik többször is feljelentést tettek a kulturális minisztériumban Szerebrennyikov „perverz színháza” ellen. Az események idén májusban csúcsosodtak ki, amikor a rendezőnél házkutatást tartottak, színházának ügyvezető igazgatóját és két munkatársát pedig letartóztatták.

A vád: sikkasztás. Előbb 68 millió rubelről szólt a történet, mára viszont a kétszeresére, 133 millióra emelkedett az összeg, amelynek hiányát a színházigazgató-rendezőtől kérik számon. Szerebrennyikov kikéri magának a gyanúsítgatást, az egész ügyet konstruáltnak és abszurdnak tartja, helyzetén azonban sem ez, sem az nem változtat, hogy több jeles orosz művész mellett Putyin kedvenc színésze, Jevgenyij Mironov is kiállt mellette. Nem is akármilyen módon. Állami kitüntetése átvételekor tiltakozó levelet nyomott Putyin kezébe, hogy írásos nyoma maradjon kiállásának, és hogy az elnök tudatosítsa: Szerebrennyikovot ő sem tarja bűnösnek. Putyin sokáig hallgatott az ügyben. Tavaly szeptember 5-én, amikor a rendező már több hónapja házi őrizetben volt, azt nyilatkozta: „Csak azért, mert Szerebrennyikov a kultúra területén dolgozik, nem kell szabadon bocsátani.” Majd cinikusan hozzátette: művészi munkájában továbbra sem gátolja senki, elvégre otthon is dolgozhat.

Legutóbbi filmje, a Nyár forgatásáról mindenesetre éjszaka vitték el a rendőrök. Magyarul: letartóztatták. Háromnapos kényszerszünet után a film producere úgy döntött, felveszik a még hiányzó jeleneteket, hiszen a rendező, mindennel számolva, már előre megbeszélte a színészeivel, mit kell játszaniuk. A próbákon mobiltelefonnal rögzítették a jeleneteket, elküldték a rendezőnek, észrevételei alapján korrigálták, amit kellett, az anyagot pedig már ő vágta meg, otthon. Később kiderült: nem érte őt váratlanul, hogy letartóztatták, hiszen a szentpétervári forgatást kétszer is meg kellett szakítania, hogy ott legyen a moszkvai tárgyaláson. Sokra nem jutottak az ügy elbírálói. Konkrét bizonyítékok helyett csak az üres bizonygatások nehezítették Szerebrennyikov helyzetét. Amikor fény derült a hamis vádra, mely szerint az előadásra szánt pénzt egy civil szervezet bevonásával vágta zsebre, így a darab nem is készült el, a színházi premier nézői közül többen azonnal flashmobbal reagáltak a rágalmakra. Egy emberként álltak ki Szerebrennyikov mellett. A neten posztolták a jegyüket és az előadásról készült felvételeiket. 

A Nyár azóta a világ legrangosabb fesztiváljait járja. Idén májusban Cannes-ban mutatták be, ahol A diák című filmjét 2016-ban Francois Chalais-díjjal tüntették ki, júliusban pedig Karlovy Varyban vetítették, ahol lélekben is vissza-visszatérő vendég. Személyes részvételére egyik mustra sem számíthatott. Rövid a póráz. 

Két szovjet rocklegendáról, Mike Naumenkóról, a Zoopark frontemberéről és Viktor Cojról, a Kino énekes-gitárosáról szól a film. A nyolcvanas évek elején járunk, amikor a szovjet tévéhíradó nyitó híre úgy hangzik: „Újabb százezer tonna, köszönet Leonyid Iljicsnek.” Másról szól a rendszerellenes rockbanda szövege: „Úgy látszik, más tésztából vagyunk gyúrva, de a helyedet nemsokára átveszi egy másik kurva.” A nyár persze így is boldogan telik: a két zenész imádja közönségét, befolyásolják gondolkodásukat, együtt lógnak, együtt örülnek, együtt bűnhődnek – és ugyanazt a lányt szeretik. A rendszer bírálata természetesen így sem marad el, sőt, a „szoborállítás” sem, hiszen mindkét zenész fiatalon, tragikus körülmények között halt meg. Viktor Coj 28 évesen, autóbalesetben, az alkoholfüggő Naumenko 36 esztendősen, agyvérzésben. A hivatalos verzió szerint. Aztán ki tudja!

Egyébként a Nyár is, akárcsak a rendező korábbi, Mártírok című filmje orosz állami támogatás nélkül készült. Előbbi létrejöttét a Francia Nemzeti Filmintézet segítette, ami egyenes utat biztosított számára a cannes-i mustrára. Díjat nem kapott a film, talán azért nem, mert egyfajta politikai manifesztumot vártak tőle. Ehelyett egy univerzális történetet kaptak, átitatva a szólásszabadság és az alkotói vágy motívumaival.