Póniháton ügetve nézni az ókor alkonyát

Zerkó, a púpos törpe története a Római Birodalom afrikai provinciájában, Hippo Regius városában, egy dinnyehéjban kezdődik. A kisdedre ugyanis a kupleráj melletti szemétdombon, dinnyehéjba fektetve talál rá a datolyaárus felesége – innen a név, Zerkó görögül dinnyét jelent –, aki aztán hazaviszi és felneveli. Abban a hiszemben, hogy megcsalta, a férj elpáholja az asszonyt, Zerkó kalandos eredettörténetét pedig még kalandosabb életút követi.

Irodalmi szempontból Zerkó elsősorban persze mesélő. Zerkó élete legfőbb kérdésére aggastyán korában találja meg a választ Cipruson, Aphrodité, a szerelem istennőjének szigetén, ahol otthonra lel. Itt meséli életét – ki tudja, hányadszor – a helyi kocsmatöltelékeknek, miközben korianderes bárányhúst eszeget, amit jófajta Ikarion borral öblít le. A történet vége felé Zerkó egyre gyakrabban ismeri be: „kicsit kiszíneztem a sztorit”. A főhős személyében tehát egy megbízhatatlan narrátort kapunk, ami azért ad izgalmas keretet Cserna-Szabó András történelmi eseményekkel jócskán megtűzdelt regényének, mivel olvasókként nem csupán a főhős életével kapcsolatos állítások szavahihetőségét kérdőjelezhetjük meg, hanem a történelmi események valósságát is kénytelenek vagyunk kétségbe vonni.

Zerkó kalandjai Krisztus után 429-ben kezdődnek. Persze, az idő folyásának nem a keresztény időszámítás az egyetlen mércéje ekkoriban – ahogy azt főhősünk hozzáteszi, Róma városának alapítása utáni 1182. évben vagyunk, a berber naptár szerint pedig 1397-et írunk. Theodosius császár valamivel több mint három évtizede pecsételte meg a Római Birodalom sorsát azzal, hogy feloszlatta Nyugat- és Keletrómai Birodalomra. Róma kezd kimenni a divatból: Új Róma, azaz Konstantinápoly az, ahol igazán érdemes tartózkodni ekkortájt. Kezdődik a népvándorás. A vandálok már végigvonultak Európán, épp kikötnek Észak-Afrikában, pár évtized múlva már Rómát fosztogatják. A gótok, germánok és az Attila által vezetett hun csapatok is barbár módon törnek a civilizációra. Zerkót hol a vandálok, hol a bizánciak, hol pedig a hunok oldalára sodorják az események. Sztorija végére felbomlik a Nyugatrómai Birodalom, utolsó császárát, Romulus Augustulust egy germán zsoldosvezér, Odoaker taszítja le a trónról – a császár ezt követően száműzetésben él egy neapolisi kolostorban és kertészkedik, „Állítólag dalokat ír, hogy bánatát feledje. Azt beszélik, egész Neapolis azt a dalát énekli, amely így végződik: »Ha már elpusztul a világ, / Legyen a sírjára virág.«” Egyszóval, az ókor végén, a sötét középkor kezdetén járunk. Sötétedni kezd – jegyzi meg Zerkó többször, ám maga is csak a története vége felé érti meg, hogy apokalipszisből nem csak egy van.

Zerkó Hippo Regiusban nő fel. Sorsa paradox módon akkor fordul jóra, mikor nevelőapja eladja rabszolgának: egy szemfüles közvetítőnek köszönhetően a római kereskedő, Caius Geganius Plancus házába kerül. A pallérozott római egy kissé perverz, Zerkót Priapus istenség képmásának tekinti. A görög mitológiából római istenné vedlett Priapus egy böhöm nagy fallosszal rendelkező törpe – csakúgy, mint Zerkó, akinek méretes hímvesszőjét minden nép értékelni tudja (ebben az egyben, úgy tűnik, egyetértettek az 5. századiak). Plancus házában Zerkó dolga nem más, mint hogy az istenség mintájára pucéron mászkáljon: „Ha valakivel találkoztam, hát rögtön el kellett szavalnom egy Priapus-versikét.” Ezekre maga Plancus, a gazdája tanítja, akire Zerkó szeretett mestereként emlékezik. Plancus házában szívja magába az antik kultúrát – na meg Bacchus jobbnál jobb nedűit. Míg tökéletesen elsajátítja a latint, a görög és római poéták verseit, hiszen a házban Ovidiust, Vergiliust és Catullust szavalnak (olvasókként bordalokból és pornográf versekből is kapunk idézeteket), és esténként színészek és fuvoláslányok játszanak a ház ura és istenné fogadott Zerkója színe előtt, azok a luxuskereveten heverészve, töméntelen mennyiségben fogyasztják az eléjük hordott ételt és italt: „az osztrigát, a homárt, a bárányt, a pacalt, a gesztenyén és mandulán hizlalt disznó tőgyét, az elefántormányt, a császármadarat, a flamingót, a struccot, a vadgalambot, a mindent.”

A békés kéjelgésnek történelmi fordulat vet véget – a vandálok ostroma. Zerkó gazdát cserél, istenből ismét rabszolga lesz. Részt vesz a híres siccai ütközetben, majd Bizáncban boldogul. Élete legszebb éveiként tekint vissza az itt töltött évtizedre. A kertek alatt viszont toporognak már a hunok, és Zerkó kénytelen pónijára pattanva elindulni ellenük. Ismét rabszolgasorsra jut, először Buda udvari bolondja, majd – élete meghatározó időszakára – Attila tulajdonába kerül. Zentes lesz az otthona (a mai Szentes, nem mellesleg Cserna-Szabó szülővárosa). „Sokfelé megfordultam a világban, de annyit mondhatok, hogy ennél különösebb társaságot, mint a hunok, soha nem láttam” – fejti ki Zerkó, miközben romba dönti a hunok dicsőségéről szóló mítoszokat. Tanúja a híres catalaunumi ütközetnek, látja, hogyan pusztítja  a barbarizmus az antik civilizációt. Ékes példájaként ennek a pusztításnak, mikor egy vérengző hadjárat során Attila egy itáliai palotát fosztogatva feldühödik egy római császárokat ábrázoló pompás falfestmény láttán, az itáliai piktorokkal átfesteti a képet. Ezentúl az ő képmása üldögél a császárok helyén, a képen a rómaiak a lába elé hordják az aranyat és „a háttérben hun katonák verik pálcával Aëtius vezér csupasz hátsóját”. Elkészül a mű, Attila pedig elismerően csettint: „Na, ezt nevezem én művészetnek!”

Cserna-Szabó igazi ínyencként illeszti össze az ötödik század meghatározó kultúráinak elemeit, úgy, hogy az összetevőket a filozófia, a mitológia és a gasztronómia teréről meríti. Apropó gasztronómia: a szerző rendszeresen publikál írásokat ezen a téren, gasztroismeretei még egy árnyalattal gazdagabbá varázsolják a regény történelmi világát. Nem véletlen, hogy főhősünk fiatalkorában szinte kizárólag datolyát eszik – fiatalkori egyoldalú táplálkozása talán kivételes fizikai adottságában is szerepet játszik, hiszen a datolya afrodiziákum. De kóstolót kapunk a különböző népek főztjeiből és italaiból is. A jó rómaiak mértéktelenül esznek-isznak, a vandálok mézsört vedelnek, a hunok az erjesztett kancatejre esküsznek, de hadjárataik során azért nem vetik meg a pazar itáliai és galliai nedűket sem.

Miközben elmerülünk a történelmi játékában, legalább annyira érdemes ezt a könyvet a nyelvi megoldásai miatt olvasni. Zerkó, aki egyébként kifogástalanul mondja vissza a latin költők remekműveit, kocsmai szlenget használ, amibe jócskán vegyülnek trágárságok. Ebben a szövegkörnyezetben elhelyezve a pallérozott latin tollnokok citátumai kimondottan szórakoztatók, de hatásos megoldás az is, mikor Cserna-Szabó idézetekként ható, popkultúrába hajló elemeket is elrejt a szövegben – ilyen például, amikor a vandál uralkodó elkurjantja magát, hogy „Vandálok! Férfiak és asszonyok! Hallgassátok Göiserrik királyt!” Emellett a fennkölt és a profán társítása aláássa a történelem pátoszos megközelítésének lehetőségét, a dicső múltként való értelmezését. Hogyan is foglalja össze Zerkó Attila hadi stratégiáját? A rettegett Attila, akit a korabeli világ csak Isten ostoraként emlegetett, így szól a lováról: „Uccu neki! Üsd, vágd, nem apád, nem anyád!”Sodró, lendületes olvasnivalót kínál Zerkó története, melyben nem mellesleg az antik civilizáció bukásának részleteibe is bepillantást kapunk.

Cserna-Szabó András: Zerkó, Attila törpéje. Helikon Kiadó, 2022.