Polák László halálára

Hetvenedik születésnapja után – amit hol máshol, mint a rádióban, kollégák közt ünnepelt – mondta el, tudja, a java már letelt, nem sokat várhat. Mondta ezt akkor, amikor a szerkesztőség legidősebbjeként a legdinamikusabb, állandóan pörgő szerkesztő hírében állt. Mintha hatvanas éveire érett volna meg benne az igazi újságíró, aki már mindent látott, mindent megélt, és most, valamikor most tudta minden tapasztalatát és tudását gyümölcsöztetni.

Nem hittük, hogy hetvenéves. Hetvenkedőnek neveztük viccesen, mi, akik megéltük generációjának top éveit, s azok a fiatalok, akik ma a rádió legifjabb nemzedékeként tőle tanultak. Sokat. Amolyan apróságokat. Szakmai trükköket. Hangulatot, vágást, témaválasztást és illesztést, sok mindent, amit iskolában megtanulni lehetetlen. A doyen, minden ifjú Laci bácsija, aki nem mond nemet, aki odafigyel és támogat, aki segít. S eközben nem elméletben, hanem saját műsorával mutatja meg, hogyan kell rádiózni, hogyan lehet megszólítani a nagyérdeműt.

Nyugdíjas korára vált higgadt, letisztult szerkesztővé. Még negyvenévesen is lázadt, tulajdonképpen örökké lázadt. Fiatal szerkesztő volt a hetvenes évek husáki konszolidációja idején, itt-ott becsempészte az ifjúsági műsorokba a Led Zeppelint, a Queent, a Scorpionst, tiltólistás lemezek egy-egy dalát, koppintottak is néhányszor a fejére. Ha nem volt valamire megoldás, kereste – alulról kezdte, hangtechnikus asszisztensként a tévében, a gyakorlatiasság napi kenyerévé vált. A rendszerváltás után a az akkori kezdő csapat szerkesztőivel fogalmazta meg az Új hullámhossz műsort, amiért ugyancsak a fejére koppintottak néhányszor. De 1973 óta – egy év kihagyással – rádiós volt. Ami nem csak azt jelenti, hogy a rádióban volt a munkahelye. Szívvel, lélekkel volt rádiós. Tudta, hogy a rádió hangulat – a tartalmat csak akkor tudja eladni, ha megragadja a hallgatót. És sosem vette elő a hallgatók elragadása céljából a gagyit. Így is lehet.

2010-ben lett nyugdíjas – papíron. Itt maradt a rádióban. S láss csodát, ő volt az első, aki elhitte és bizton állította, a kisebbségi adás is lehet főműsoridős és versenyképes. S korántsem csak állította – tett is érte.

A Pátria rádió jövőre lesz kilencvenéves. Lacival vetettük papírra nagy vonalakban, miként emlékezzünk, hogyan készüljön a nagy ünnepi műsor. A vázlatból már nem lesz forgatókönyv, Polák Laci módon senki más nem tudja elkészíteni a műsort. De itt maradtak a növendékek, akik majd saját nevükkel fémjelzik a műsorokat, mert volt mesterük.

Ha korábban keresi fel orvosát, ha kezelteti magát, ha nem olyan keményfejű lázadó, ha... ne folytassuk a sort. Polák László, élt hetvenegy évet, tartalmasan, ő így akarta, s nem akart a „huzatos peronon” várakozni. Ilyen volt, ezért szerettük. S ezért fog annyira hiányozni.

Akkor hát, jó égi rádiózást!

Lovász Attila