Pókhálóvégen a New York-i Tarzan

Maszk nélkül, Peter Parkerként Mary Jane-nelMaszk nélkül, Peter Parkerként Mary Jane-nel Javaslom, ne menjen el megnézni a Pókember 2-t az, aki nem hiszi el, hogy létezhet pókember. Vagyis aki nem tudja elfogadni: van olyan lény, aki – hogy is mondjam – tisztes polgári személyként amolyan csetlő-boltó kis szerencsétlen figurácska, akinek semmi sem sikerül, aki mindig mindenben alulmarad, akit tipornak-taposnak, szinte észre se vesznek, ám amikor magára húzza piros-kék latex pókruháját, ujjaiból kilövellt pókhálóin úgy röpköd New York felhőkarcolói fölött és között, mint a liánokba kapaszkodó Tarzan a dzsungelben. Szóval ne üljön be a Pókember 2-re az, aki egy kicsit is idegenkedik attól, hogy a főhősnek emberfeletti képességei vannak. Annak, aki fanyalog a képregény-figuráktól, mindenképpen lúdbőrözést okoz majd ez az újabb hollywoodi látványbomba. Aki viszont erre a műfajra van rákattanva, az minden bizonnyal felüdülve jön ki a moziból. Mert nem másért vált jegyet a filmre, csak hogy kikapcsolódjon másfél-két órára, elámuljon a számítógépes animációs trükkökön, izguljon a különös képességű hősért, drukkoljon, hogy happy enddel végződjön a szerelem – a Pókember 2 pedig minden hibájával, valótlan jelenetével együtt képes teljes ellazulást nyújtani. Semmi extra okoskodásra nem vállalkozik, csak annyit próbál sugallni meglehetősen didaktikus alaphangon, amit a mesék is, hogy kellenek a hősök, akik megküzdenek a gonosszal, s legyőzik a rosszat.

Ilyen hős a pókember, aki „civilben” Peter Parkerként bukósisakkal a fején, robogón cikázik a sugárutak sűrű autóforgalmában, de sose ér időben célba, egyetemre jár, de lekési az előadásokat, nagy terveket sző, de még a lakbért se tudja rendszeresen fizetni. Ám amikor különös képességével megérzi a veszélyt, mondjuk, hogy egy ámokfutó autós járgányával pillanatokon belül két gyereket darál húspogácsává, ujjaiból kilövelli elasztikus hálóit, és elszippantja a veszély helyszínéről a két lurkót. Pókemberként New York őrangyalává válik, aki együtt érkezik a szirénaszóval, s akinek a nevét imába foglalják a szegények, gyengék és elesettek, ám aki ellen vérbosszút esküszik a gonosz. És akinek van még egy nagy ellensége, a szerelem, mely Mary Jane Watson színésznő személyében tör rá.

A Pókember 2 történetének a mozgatórugója elsősorban a szerelem. Merthogy a pókember életének a nő a megrontója. Ahogy erősödik benne a szenvedély Mary Jane iránt, egyre gyakrabban hagy ki pókemberi képessége, ujjaiból nem sugároznak ki a ragadós kapaszkodóhálók, s hiába ölti magára gonoszúző maszkját, ugyanúgy alázuhan a magasból, s töri-zúzza magát, mint más halandó. Megtörténik, hogy mentési akció kellős közepén marad egy felhőkarcoló tetején, s liftezni kényszerül – ez a film egyik legeredetibb jelenete.

Mary Jane keményen rástartol, de amikor élete nagy színházi előadásának premierjét egy mentési akció miatt Peter Parker lekési, bekeményít, s lemond a fiúról, mondván, egész kapcsolatuk alatt csak egy üres színházi szék volt a számára – mivelhogy a lány egyetlen előadására se ment el. Parker pedig a kapott kosárral orrát lógatva ballag hazafelé. S itt fogalmazódik meg a film kulcskérdése, egyeztethető-e a magánélet és a hivatás, avagy fel kell-e adnunk egyiket vagy másikat azért, hogy boldogok legyünk – s ha valaki ideológiát akar számon kérni a filmtől, akkor ezt vegye annak. Parker úgy dönt, hátat fordít New York elesettjeinek, végleg leveti munkaruháját, a kék-piros kezeslábast, feladja kettős énjét, és civilként próbál meg hős lenni. Az átváltozás mindössze egy dal erejéig tart, amíg elhangzik (ha jól emlékszem a régi sláger előadójára) Dean Martin Hullhat rám a jégeső című dala. Mindenesetre nagyon reményteljes a faljáró hős metamorfózisa földön járóvá. Ám nem végleges!

Dr. Otto Octavius ugyanis akarata ellenére keresztbe tesz Parkernek. A tudós a magfúziótól reméli az energia új forrását, azt szeretné elérni, hogy a tenyerében érezhesse a nap hatalmát. Minden kész a végső kísérlet elvégzésére. Hat óriási fémcsápot szerel saját gerincébe, s beindítja a laboratóriumába felszerelt masinát. És ahogy annak képregényekben lennie kell, a számításokba hiba csúszik, elindul az energiapokol, amelyet, ha nem tudnak megállítani, New Yorknak annyi. És a szerelemnek is. Parker ugyanis, ahogy elvárható is egy szuperhőstől, nem venné a lelkére, ha kedvenc városa őmiatta válna a földdel egyenlővé.

Nosza, visszabújik régi bőrébe, s New York felett újra csupa pókember lesz az ég – hősünk új erővel hintázik, bukfencezik a felhőkarcolók fölött és között. Szükség is van az akrobatikájára, mert Dr. Otto Octavius félig gép, félig ember Doc Ockká, gyilkos fémpolippá változik. S elkezdődik a gépszörny és a pókember iszonyatosan kemény viaskodása. Innentől olyan monumentálissá és látványossá válnak az akciók, hogy ehhez képest a Terminátor dárdás trójai harcosok lökdösődése.

Persze van ezekben az akciókban rengeteg ostoba, szellemsorvasztó selejt, mint az, amikor az eget-földet megrázó harcban Doc Ock elrabolja a pókember nagynénjét, s feldobja a magasba. Az pedig egy esernyő vagy görbebot szárába kapaszkodva lóg valahol a 47. és 48. emelet közti szögön fennakadva. Bombasztikus képtelenség a vonatos jelenet is, amikor a pókember – hátát nekivetve a végsebességre állított szerelvény orrának – csak úgy szaggatja a talpfákat, és az utolsó pillanatban megfékezi az utasokkal zsúfolt száguldó masinát, hogy nem zuhanjon a mélybe a magasvasút végállomásán. Persze ez még mindig elfogadhatóbb, mint Tom Cruise vonatos kalandja a Mission Impossible-ben – hiszen ő ott köznapi halandóként feszül a vonatnak, latexes hősünk viszont pókember-képességgel.

Aztán megint jön a nő, és megint galibát okoz. A sémát követve, felbukkan újra a hős elfeledett szívszerelme, hogy túszul ejthesse a gonosz, ezúttal Doc Ock, s ezzel még inkább harcra bőszítse a jóért harcoló szuperhőst. A női katalizátor el is indítja a végső összecsapást, és New York megmenekül. Ám hogy pókemberünknek is jusson egy kis hab a tortáról, pókhálóágyon pihegheti ki magát kedvese mellett. Naná, hogy még nincs itt a boldog vég, még tartogatnunk kell a könnyeinket. Pókemberünk megmagyarázza, szeretni szereti őt, de hát New York pókkommandósaként állandó veszélyben van, és nem akarja, hogy az ő élete is állandó fenyegetettségben legyen mellette. A lány, mivel színésznő és intelligens, megérti, s pókhálóvégre csúsztatva elengedi a pókembert. (Mintha csak A nagy kékség című Luc Besson-film végakkordját látnánk, ahogy Johanna leengedi a mélybe Jacques Mayol mélybúvárt.) A pókhálós búcsú akár lezárás szerűmegoldás is lehetne, de nem az! Hol van még a vég! A film hagy még egy kis időt a felocsúdásra. Lebeghetünk még egy picit mozi és valóság között.