Pódium nosztalgikus slágerekkel

Ha francia lennék, biztos, hogy a Pódiumot már rég begyűjtöttem volna DVD-n vagy videokazettán, s a film egyes részeit jó párszor megnéztem volna már. De nem franciaként ezt nem teszem meg. Nálunk vagy Magyarországon ugyanis aligha lesz közönségsiker ez a francia produkció. Na, nem azért, mert hosszú perceken át a prológus szinte nézhetetlen, hanem mert itt nincs olyan közönségréteg, amelyet központi figurájával a film meg tudna fogni. Yann Moix mozijának mozgatója ugyanis az 1978-ban elhunyt – mifelénk kevésbé ismert – legendás francia énekes, Claude Francois. Akit életében sok millióan bálványoztak, halála után pedig sok millióan gyászoltak. A főszereplő, Bernard Frederic egy középkorú hétköznapi bankár, rendezett családi háttérrel. Ő is Claude Francois-rajongó volt, de olyannyira, hogy évek múltán sem tud tőle szabadulni. Vagyonokat költ az énekes hátrahagyott tárgyainak megvásárlására, otthonában külön Claude Francois-szobát rendezett be, amely a lakás legértékesebb és legnagyobb becsben tartott része. A férfi mindent tud az elhunyt énekesről: kedvenc ételeit, kedvenc állatainak a nevét. Annyira azonosul a figurával, hogy egy idő után Claude Francois-imitátorrá válik. És el is hiszi magáról, hogy meg tudja teremteni maga körül ugyanazt a mítoszt, amelyet az elhunyt énekes teremtett. Ezen a ponton békéltem ki a filmmel, mert kb. a feléig igencsak nehéz volt megállni, hogy ne hagyjam el dúlva-fúlva a vetítőteremet, káromkodva, hogy ezek a franciák milyen ostobaságokra nem adnak pénzt. Mi meg megvesszük! Ám aztán eljött az a pont, amikor megbékéltem a Pódiummal. Amikor Bernard Frederic egyszer csak arról is megfeledkezik, hogy ő Bernard Frederic, és már csak Claude Francois-ként él, elhagyva érte a családját is, kiderül, miről szól a Pódium. Amiről a kereskedelmi tévékkel kötött házasságaink: a függőségről és a kiemelkedés média által megteremetett könnyű lehetőségéről. Ez a fura stílusú, inkább valamiféle komédiaparódia azt mutatja meg, hogy az élő tévéfelvétel – egy énekes-imitátorokat felvonultató könnyűzenei verseny – során miként manipulálja a műsorvezető a közönséget és a szereplőket. A Pódium, arról igyekszik képet mutatni, hogy az egész műsorszerkesztésben a néző becsapására megy ki a játék. Hogy manapság a hamis sztárkultusz tudatos építésével olyan „festett” világ megteremtése a cél, amelyért az ember szívesen lép ki a mindennapok kemény realitásából, és megragad minden lehetőséget, hogy a csillogásban és a csillogásból éljen. Ettől persze még nem lesz hu, de jó a film, és nem is ettől az üzenettől válik nézhetővé egy idő után. Hanem attól a romantikus, nosztalgikus limonádétól, amelyet azokból a könnyfakasztó dalokból mixereltek, amelyek közül magyarul is sokat dúdoltunk annak idején. Hogy képben legyünk, csak egyet említek közülük: Sír a telefon. Na, aztán azok a képsorok, amelyeken a sármos francia énekes egy fekete-fehér archív felvétel bevágásával felbukkan Yann Moix filmjében, és saját zongorakísérettel elénekel egy síró dalt, a franciáknál bizonyára felér egy érzelmi vulkánkitöréssel.

A Pódiumnak Franciaországban olyan hatása lehetett, mintha Magyarországon, mondjuk, Szécsi Pálról forgatnának filmet slágereinek felidézésével. Azt hiszem, magyar mozikban hosszú időkre biztosított lenne a sírás-rívás. Claude Francois ily módon tölthette meg a francia filmszínházakat, de nálunk a rá építő Pódium aligha lesz filmsláger.