Perifériára szorult női hangok

A katalán irodalom virágzásnak indult az elmúlt évtizedekben – ha figyelembe vesszük a katalán nyelv hányattatott sorsát, ez a tény már önmagában nagy dolog. Lassan öt évtizede, hogy véget ért a Franco-féle diktatúra, amely tiltotta a nemzetiségek nyelvhasználatát, amely során a katalán írók csupán Spanyolországot elhagyva használhatták nyelvüket. Az elmúlt időszakban azonban megsokszorozódott a katalán nyelven írt szépirodalmi kötetek száma. Talán a hosszas elnyomás miatt jellemző, hogy a katalán szerzők máig előszeretettel tekintenek vissza a múltba – mintha történetük újraírására tennének kísérletet.

Verseskötettel debütált, majd regényíróként robbant be az irodalmi köztudatba. Gátak című bemutatkozó prózáját egy katalán irodalmi ösztöndíjnak köszönhetően írta meg, az Énekelek, s táncot jár a hegy című következő regénye pedig kiérdemelte az Európai Unió irodalmi díját. Irene Solà mindhárom eddig megjelent regénye olvasható magyarul: legutóbbi, Szemet adtam neked, s te a sötétségbe néztél című kötetét a hónap elejétől vehetik kézbe a magyar olvasók. A regény Nemes Krisztina fordításában, a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg. Hogy Irene Solà mennyire népszerű a magyar olvasók körében is, azt az is bizonyítja, hogy az írónő nem először járt Budapesten – előző kötete megjelenése kapcsán szintén a Margó Fesztivál vendége volt két évvel ezelőtt.

A Szemet adtam neked, s te a sötétségbe néztél zord katalán tájra, a Guilleries-hegységbe repíti az olvasót, valahova Barcelona és a francia határ közé, Gironától nem messze. Az olvasó egy különleges időutazást is megél: a regényben évszázadok emlékezetét kapjuk hihetetlen módon és mégis életszerűen sűrítve. Úgy, ahogy azt egy rátermett és rafinált író tudja csak jól csinálni: eredményképpen teljesen természetesen fér meg egymás mellett a jelen és a 16. század egyetlen házon belül, ahol életszagúan kavarognak a különböző korszakok ízei, illatai, élményei.

A regény cselekménye a Clavell-házban játszódik, egyetlen nap alatt. A házat a 16. század óta lakják nők és férfiak egyaránt – itt és most azonban a nőkön van a hangsúly. A család alapítója Joana, aki fiatal lányként egyezséget köt az ördöggel: férjet kér tőle. Mikor az ördög teljesíti a kérését, Joana kibújik az egyezség alapján meghatározott kötelezettsége alól. Majd rájön, hogy az egyezségszegés a családjában mindenkire, az elkövetkező nemzedékekre is kihat. „Az ördög azonban nem említi soha, hogy az egyezségszegésnek következményei lehetnek” – világít rá a szerző a könyvbemutatón. „Ezt csak a főszereplő gondolja, és számomra ez sokatmondó tény. Azt tükrözi, hogy hogyan működik egy család gondolkodása és az emlékezetünk. Hogy véleményeink és előítéleteink hogyan befolyásolják azt, hogy milyennek látjuk a világot”.

Solàt a személyes és a kollektív emlékezetünk működése érdekli. Az emlékezés szubjektív: mindegyikünk másképp él meg bizonyos dolgokat, ezért máshogyan emlékszünk rájuk, miközben számos dolog kicsúszik az emlékeink közül. De hogyan emlékezik egy közösség? Solà számára a regény írásakor ez volt az egyik központi kérdés. 

„Amikor a nagybetűs történelemről beszélünk, mi az, ami megmarad? Ki az, aki eldönti, mely életek, mely hangok érdemesek arra, hogy megörökítődjenek, és melyek nem?” – tette fel a kérdést az írónő. „Ez a könyv folyamatosan dolgozik ezekkel a problémákkal. A főszereplők nem tekinthetők hagyományos értelemben vett hősöknek, már csak azért sem, mert nők. És azért sem, mert csúnyák, idősek, sőt holtak. Ráadásul azért sem, mert otthon maradnak. Nem kelnek útra, nem keverednek kalandokba, nem mennek háborúba, hanem az egész életüket egy kis házban élik le a katalán hegyekben. Itt élnek, nevetnek, sírnak több száz éven át.” Egy nap erejéig pedig újra összejönnek, hogy tanúi legyenek az egyik leszármazott halálának, és hogy előkészítsék az ő túlvilágra való távozását. Kísértetek ők, afféle furcsa szellemek, akik egészen különleges módon ragaszkodnak materialitásukhoz.

A magyar olvasók számára külön érdekesség, hogy a regény egy magyar költőnő szavaival kezdődik. Solà Szabó T. Anna 33 című verséből idéz: „gonosznak látszott, pedig csak öreg volt” – így szól az idézett sor. A kötet minden egyes fejezete egy idézettel kezdődik, melyet a szerző az eredeti nyelven tüntet fel. Van, ahol Virginia Woolf szavait, van pedig, ahol izlandi szerző gondolatát veszi kölcsön. „Szabó T. Annával itt találkoztam Budapesten, amikor legutóbb itt jártam. Nagyon megragadott a  irodalomhoz és az íráshoz való kapcsolata. Miután hazamentem, mindent elolvastam, amit angolul beszereztem tőle, és rájöttem, hogy számos verse összefügg azzal, amit ebben a könyvben szerettem volna kifejteni. Amikor rátaláltam erre a versre, úgy éreztem, hogy az rendkívül erősen rezonál az első fejezettel” – mondta Solà, aki azt is elmagyarázta, hogy miért volt fontos számára, hogy megtartsa az eredeti nyelvet. 

„Mindannyian a saját nyelvünkön próbáljuk kifejezni azt, hogy mit érzünk, mit látunk. Ugyanazt próbáljuk mondani különböző nyelveken, de mégis máshogyan, hiszen különböző hangokat és szavakat használunk ugyanannak a dolognak a kifejezésére. Ez azt jelenti, hogy az adott dolgot másképp közelítjük meg, és az egy kicsit másképp él majd a fejünkben.” Irene Solà szerint a nyelv tehát végső soron arra is hatással van, hogy hogyan formálódik az emlékezetünk.