Párizs 13. negyede tizennyolcas karikával

Nyomban leszögezem – bár Magyarországon 18-as karikával vetítik, nálunk 15+ a film korhatár-besorolása –, azért nem megbotránkoztatóan tömény (és főleg nem öncélúan tömény, hanem az őszinteség kifejezője) a fedetlenség és a hancúr. Legalábbis Cannes-hoz képest nem az, ami lazán annyit tesz, hogy ezzel a francia produkcióval nem mainstream vizeken evezünk. Elfordulni sem kényszerül a néző egyes jeleneteknél, valamint alvómaszkkal sem szükséges felvérteznie magát a film nézéséhez – az Ahol a nap felkel Párizsban nem tartalmaz a közönség nyugalmának megzavarására alkalmas képi és hanghatásokat. Legalábbis a pozsonyi előbemutató közönségénél elutasító hatásjegy vagy botrányért kiáltás nem volt tapasztalható (annál inkább váltottak ki kacagásba torkolló tömeghatást a film ütős poénjai).

Apropó, pozsonyi előbemutató! Erre most érdemes pár szóval külön is kitérni (részint, mert a filmminőség fokmérőjeként is eligazító infó): a francia film, amelyet nálunk a Szlovákiai Filmklubok Asszociációja (ASFK) forgalmazásában vetítenek, a 12 napig tartó, mások mellett az utóbbi öt év Arany Pálmával díjazott alkotásait megnézésre kínáló Cannes a Lumiere moziban elnevezésű filmciklust indította el. Az előbemutató közönségeként, némi képzeletátvitellel, cannes-i résztvevőknek is érezhettük magunkat vörös szőnyegen vonulva a Lumiere nagy kapacitású egyes vetítőjébe (csak zárójelben informálva arról a mellékadalékról, hogy ki-ki pezsgős pohárral a kézben). Azért az Ahol a nap felkel Párizsban című filmmel nyitották a pozsonyi cannes-i mustrát, mert rendezője, a cannes-i Arany Pálma-nyertes, kétszeres BAFTA-díjas kultrendező, Jacques Audiard a cannes-i versenyprogramban debütált, ahol filmje a legjobb zeneszerzőnek járó díjat nyerte el – Rone megszólaló elektronikus zenéje külön szám, a füleket is érdemes felkészíteni, hogy nem akármit hallanak!

A filmre visszatérve, hagyatkoznék inkább a hivatalos ismertetőre. A képregénysztorik alapján íródott történetben a fiatal lány, Émilie egy nagy presztízsű egyetemen végzett, mégis egy call centerben kénytelen dolgozni. Párizs tömbházakkal teli 13. negyedében lakótársat keres, így kerül az életébe az elbűvölő tanár, Camille. Bár kettejük között viszony alakul ki, a férfi mégis egy másik lányhoz, Norához vonzódik. Norát a diáktársai összekeverik Amberrel, a híres szexchatmunkással. Nora szeretne megszabadulni a róla kialakult képtől, ezért felkeresi a hasonmását.

Ezzel a kusza viszonyrendszerrel a film átvitt értelemben arról szól, milyen bizarr megoldásra ragadtatja el magát egy nő, akinek nincs ínyére, hogy lábbeli van a férfin. Vagyis azt vizsgálja a traumákkal, elfojtásokkal élő szereplők ízlés- és tűréshatárát feszegetve, hogy mit képes bevállalni egy nő (de ugyanúgy a férfi), hogy a csúcson legyen, mindenféle szempontból. Az élet azonban nem úgy rendez, amiként a filmet rendezi az arra hivatott művészember. Ezért minden szereplőnek a testi-lelki életét összekuszálja a családi háttere, a munkája, a szexuális játszmákkal telített ágyon túli léte. Mert, hogy csak néhány befolyásoló tényezőt soroljunk, kinek-kinek van egy alzheimeres nagymamája, egy dadogó húga, aki stand up fellépőként megözvegyült apja szexuális életéről mesél, egy kedélytelen, marcona főnöke, egy bulibeli ismerőse, aki összetéveszti valaki mással, ami gonosz tréfaként sül el, vagy csak egy szimpla penészes szobafal a bűnös. Az ember életébe akaratától független olyan drámaian ható körülmények merülnek fel, amelyek meggátolhatatlanul kibillentik az egyensúlyából. Mint Párizs filmbéli 13. negyedében, ahol a sok vergődés után, a cannes-i anti-mainstream ellenére, szentimentálisan is tud végződni a tévelygő, de jobb sorsot érdemlő figurák love storyja.