Páratlan mű: Harmonia moralis

Emberi tartása példamutató...Dömötör Ede felvételeMost itt az új mű. A Javított kiadás. Melléklet a Harmonia caelestishez. Hirtelen jött. Váratlanul. Sehol semmi, egyszer csak lett. Nem is tudtuk, hogy írja. Nem beszélt róla. Még csak egy fél szóval sem jelezte, hogy készül valami. Sőt. A Harmonia caelestis után határozottan azt állította: most egy hosszabb csend következik. Vaskos kötet után egy elnyújtott szünet. Hogy majd utazgat, nyilatkozik, pihen, és ha tollat vesz a kezébe, akkor csak olyan rövideket ír az Élet és irodalomnak. Én elhittem neki. Bedőltem E. P.-nek. Most meg „kidőltem”. Itt az új Esterházy. Halkan, titokban elkészült a nagy mű. A szerző ugyanis „férfias titoktartást” kért a kiadójától. Nem is szűrődött ki az égvilágon semmi. De még mielőtt a kezembe vehettem volna a könyvet, utolért a napló döbbenetes „előélete”. Esterházy Péter 2000 elején tudta meg a Történelmi Hivatal irataiból, hogy édesapja, Esterházy Mátyás 1957 és 1980 között „háromperhármas” ügynök volt. Huszonhárom év a „rendszer szolgálatában”. Még leírni is szörnyű, nem még „szívlövésként”: besúgó volt a papa.

Felhívtam Esterházy Pétert. Hallani akartam a hangját, a reakcióit, a csendjét.

A könyv múlt heti bemutatóján ugyanis nem vett részt. Paradox helyzet. Összecsődül a Centrál kávéházban az újságírók hada, és a kiadó igazgatója mellett üres marad a szék. Az ĺró helye. Nem ígérte, hogy megjelenik, sőt, mint kiderül: közös megegyezéssel marad távol. A kiadó nem neheztel. Aki nem érti a helyzet visszásságát, vessen magára. Ott a könyv az asztalon. Nincs kérdés, amelyre ne válaszolna. Csak a székben nem ül senki. A láthatatlan ember mégis érezhetően jelen van. A könyv pedig beszél helyette. Már azzal is, hogy ott fekszik az asztalon. Hogy mindenféle előzetes hírverés nélkül egyszer csak megszületett. Nem is tudott a készüléséről, csak a szerző felesége. Még a kiadó vezetője sem volt beavatva az ügybe. Csak az első leadott kéziratrészletekből ismerte meg. A titoktartás mellett pusztán annyit kért E. P. a Magvető igazgatójától: a lehető legrövidebb idő alatt jelenjen meg. Ne gondoljunk hát médiastratégiára! A teljes hírzárlat az ĺró szuverén joga. ĺme, egy könyv (a Könyv), amelyet előzetes reklámhadjárat nélkül is el lehet adni. Itt a reklám maga a tény: az eddig 64 ezer példányban elfogyott Harmonia caelestis, az apafigurát felmagasztosító családregény folytatódik. Fájdalmas vallomás. Fázik a lélek.

„Szeretném, ha ezt a könyvet kizárólag az olvasná, aki már a Harmoniát olvasta” – kéri az író, miközben tudja: az olvasó azt a könyvet veszi elsőként a kezébe, amelyiket akarja. Könyörögni pedig nem fog… Harmonia caelestis. Hatalmas mű. Századzáró nagy alkotás. Hozott pár rangos kitüntetést E. P.-nek, sikere van Németországban, szeretik a franciák, és további hét nyelvre fordítják. És most elkezdődött az új század. Esterházy, még a Harmonia megírásához, a Történelmi Hivatal segítségét kérte. Adatokra volt szüksége. De a Hivatal hallgatott. Isten malmai lassan őrölnek. A Mű így is megszületett. És bár késve jött a válasz, a dossziék annál nagyobb meglepetést tartogattak.

„Azonnal tudtam, miről van szó. Amit láttam, azt nem hittem el. Gyorsan az asztalra tettem a kezem, mert remegni kezdett. Most mit csináljak? Mintha álmodtam volna. Mindjárt elájulok, s az mindent megold. Vagy kiugrok a csukott ablakon, és elmenekülök. (…) El akartam tűnni innét, ne nézhesse most senki az arcom. Mentem az Andrássy úton, néztem a házakat, hogy összedőlnek-e, de nem.”

És megnyílik előttünk a négy doszszié különböző ügynöki jelentésekkel. Hátborzongató élmény. E. P.-nek, elsőre, életfélelem.

Négy dosszié, kétszáznyolcvan oldal. Pirossal szedett részek az ügynöki jelentésekből.

„Eddig azt csináltam a tényekkel, dokumentumokkal, iratokkal, amit akartam. Amit a szöveg akart. Most nem lehet. Mindent le kell nyelnem. Eddig én nyomtam le az olvasó torkán azt, amit akartam, én voltam az úr, a valóság csak cifra szolga. Most le van hajtva a fejem, lehajtották, lehajtatott.”

Borzalmas dokumentumok. Ennél borzalmasabb már csak az lehet, ha valakinek két évig ilyen titok tudatában kell élni. Ez a titok pedig csak így kerülhetett napvilágra. E. P. „tolmácsolásában”.

Vallomás?

Szembenézés?

ĺrói jelentés? Nevezhetjük a könyvet bárminek: az ország egyik legragyogóbb elméje, aki korábbi művében emléket állít édesapjának, most elmondja róla azt, ami neki fáj a legjobban. Hogy áldozat és tettes egy személyben. Hogy rettenetes zsarolások révén beszervezte őt a diktatúra. Ez nem a fantázia műve. Ez nem fikció. Ez a legborzalmasabb valóság.

Lenni vagy nem lenni? – ez a kérdés sokszor megfordulhatott 2000 elején E. P. fejében. A „megírni vagy elhallgatni?” azonban nem volt kérdés számára. Ez nem pusztán családi ügy. Itt nemcsak az édes Apával, hanem a keserves múlttal kell szembenézni. Ennél súlyosabb keresztet aligha rakhatott volna a sors E. P. hátára. Az erő azonban legyűri a döbbenetet. Amúgy pedig: apáink vétkeiért nem lehetünk felelősek. E. P. korrigálja korábbi apaképét. Erkölcsi tettként megírja a Javított kiadást. Drámát celebrál. Ekkora lelki teher alatt irodalmat írni komoly alkotói teljesítmény. Morális győzelem. Nem ítélkezhet tehát senki. Az életmű szent és sérthetetlen. Esterházy marad az, aki. Vagy ha mégsem, akkor csak nőtt a szemünkben. Emberi tartása példamutató. Úgy tűnik, a sors is megfontolja, kit állít ekkora feladat elé. Korunk egyik legfontosabb embere pedig tisztességgel helyt állt. Úgy, ahogy annak idején lemásolta magának Ottlik Géza regényét, most lemásolta az ügynöki jelentéseket. Lemásolta, hogy beavathasson bennünket egy rémséges történetbe. Hogy még az Apánk is beszervezhető.

„Édesapám: tényleg lefordíthatatlan szójáték. Hányszor leírtam ezt a szép szót a majdnem tíz év alatt. És minden egyes alkalommal, mint valami titkos fiúi vallomást. Ebben az összefüggésben, az én összefüggésemben most írtam le (valószínűleg) utoljára életemben.”

Ez már az utolsó előtti oldal a múlt héten megjelent könyvben. Ami ezután jön, az már csak fázás. Még akkor is, ha a következő oldalon az áll: „Baromi a meleg.”

Felhívtam Esterházy Pétert. Gratulálni nem mertem neki. Ez most másfajta könyv. Hallani akartam a hangját. Aztán -–szégyen, nem szégyen? – hirtelen felülkerekedett a másik énem. Interjút kértem. Azt hittem… mit hittem? Hogy miután megírta, még beszél is róla? „Nem” – mondta higgadtan. Semmi felindultság, semmi harag. Egyszerűen: „Nem!” De azért hozzátette: „Köszönöm az érdeklődést.”