Panelszobák, társkereső, neurózis

Barbora Hrínová novelláskötetére, az Egyszarvúkra egyrészt azért érdemes odafigyelnünk, mivel elnyerte a legrangosabb szlovák prózairodalmi elismerést, a 2021-es Anasoft litera díjat. Másrészt pedig azért, mert a hazai Womanpress kiadó gondozásában tavaly megjelent magyar fordítás nemrégen még egy elismerést zsebelt be: Mészáros Tünde Madách-különdíjat vehetett át a novellák fordításáért.

Bár Barbora Hrínová tapasztalt író, az Egyszarvúk meglepő módon a bemutatkozó novelláskötete. Amikor nem szépirodalmat ír, Hrínová ugyanis rokon, mégis kissé más műfajban dolgozik: forgatókönyvíró. Talán ennek a háttérnek köszönhető a novellák tömör stílusa: a szerző néhány oldalon több szereplő vonásait képes kibontani és életszerűen érzékeltet akár egészen bonyodalmas cselekményszálat is.

Az Egyszarvúk nyolc novellájának mindegyikének egy karakter áll a középpontjában. Az ő motivációik eltérőek lehetnek, különféle háttérrel rendelkeznek, a kötet olvasása közben az olvasót azonban mégis elfogja az az érzés, mintha mindvégig egyetlen emberről olvasna. Valószínűleg azért, mert ezek a karakterek egy generáció esszenciáját foglalják magukba. Szinte az összes novella – az utolsó kivételével (a vidéken játszódó Pletyka főszereplője az ötvenéves osztálytalákozóján vesz részt) – a mai késő harmincasokról nyújt meglehetősen szomorkás, (ön)ironikus látképet.

Ezeket az embereket gyakran csupán egy hajszál választja el attól, hogy feladják. Lassanként eszmélnek arra, hogy az életben nem voltak képesek – és minden valószínűség szerint már nem is lesznek – megvalósítani önmagukat. Vidékről érkeztek ők, legalábbis többnyire, egyetemet végeztek, és a nagyvárosban igyekeznek boldogulni. Közben nem képesek szabadulni a beléjük táplált elvárásoktól. Az elvárásoktól, melyeket a vallásos családi háttér alakított ki bennük, a berögződéstől, hogy milyennek kell egy jól működő párkapcsolatnak lennie. Szereplőink egy része görcsösen próbál megfelelni az elvárásoknak, a többiek pedig, még ha úgy is gondolják, túlléptek ezeken, azok valahol mélyen ott munkálkodnak bennük.

Miközben a maguk problémáit illetően magas szintű érzékenységről tesznek tanúbizonyságot, ezek a szereplők szenvednek, és erre számos okuk van. Bony és Zoja a Kémia című novellában például a testük miatt, mely nem felel meg az ideálisnak vélt testképnek – egyikük már első ránézésre sem elég attraktív, másikuk az intim szféráját tartja hibásnak. A Majdnem című írásban Kubo azért szenved, mert szexuális orientációja miatt nem felel meg édesanyja elvárásainak. Kifejezetten jellemző vonal az – nevezhetjük akár generációs tünetnek –, mikor a szereplők azzal küszködnek, hogy nem éreznek eleget – vagy semmit – a kapcsolataikban (ilyen Alica az Internationsben, a címadó novella Terezája és Lujza a Közülünkből). Közben mindegyikük egyetemet végzett: mintha a novellák azt sugallnák, hogy az intellektuális nagyság elhidegülést, mások iránti érzéketlenséget von maga után.

A kiábrándultság érzete összefügg a térrel, amelyben ezek a személyek mozognak. Otthonuk gyakran felerősíti bennük azt az érzést, hogy nem érték el azt, amit kellett volna: a lakhatás színvonala egyenes arányosságban áll az énkép sérülésével. Gyakran nézünk be pozsonyi panelházakba, ezekbe az izolált kis világokba, ahol a panelszomszédok gyakran nem ismerik, vagy teljesen közömbösek egymás iránt. A vidékről, az ország keleti tájairól származó szereplőink tipikusan albérlők, olykor ráadásul osztoznak a lakáson másokkal. Privát szférájukat csupán egyetlen szoba alkotja – és még az is van, hogy átjárószoba. Ez a helyzet egyébként remek kiindulópontot nyújt a kötet első novellájához, ahol a narrátor maga a lakótárs – aki a legapróbb részletekig ismeri a főhős sztoriját, és akiről a végén kiderül, hogy forgatókönyvíró (csakúgy, mint a szerző).

A társkeresők és közösségi médiák szintén fontos élettereket jelentenek a szereplők számára, akik sorsa olykor akaratlanul is ezek függvényében alakul. „Amint letudtam az utolsó határidős munkát, és kezdtem átadni magam az örömnek, hogy jön a karácsonyi pihenő – írja az Édes című novella főszereplője. – Megint szembejött egy olyan poszt. Segítség! Újszülött kiskutyák keresik az otthon melegét.” Az egyébként cukorbeteg főszereplő a közösségi médiában látott bejegyzés hatására szerez magának egy kutyát – majd ennek köszönhetően veszíti el.

A kötet címadó novellájában kristályosodik ki leginkább mindaz, amit a többi írásban is nyomon követhetünk. Főszereplője a neurotikus Tereza. Tereza monoton életének magány-réseit aggastyán kutyája, Alfonz tölti ki. Alfonz egy napon elhalálozik, majd „Ezekből a hamvakból emelkedik fel Jürgen”, a tehetős bécsi elvált férfi, akire főszereplőnk a társkeresőn akadt rá. S míg a barátságos Jürgen iránti érzéstelenségével küszködik, a háttérben feltűnik kapcsolata az életét leginkább meghatározó férfival – aki nem más, mint Oscar, a terapeutája, akihez Tereza a legközelebb érzi magát lelkileg.

Bár lúzerek mind, ezek a főszereplők valójában jó fejek. A szövegeket átható szarkazmus a legfőbb eszközük és túlélési stratégiájuk, és ez az az eszköz is, mely szimpatikussá teszi őket számunkra. Még akkor is, ha nem rajzolódik ki általa a pozitív végkimenetel lehetősége – bár olykor, egy pillanatra akár még fel is csillanhat a remény kósza szikrája.

Barbora Hrínová: Egyszarvúak. Mészáros Tünde fordítása. Womanpress, 2023.