Ötszáz ember és egy rozoga hajó

Nem regény, és nem most írta. Irodalmi forgatókönyv, amely jó ideje arra vár, hogy film legyen belőle. Egy rozsdásodó folyami gőzhajó a „hőse”, de vele együtt az az ötszáz utas is, aki 1940. május 18-án Pozsonyból indult el Palesztinába. Pozsonytól a Duna torkolatáig 1868 kilométert tettek meg, hogy a Fekete-, az Égei- és a Földközi-tengert maguk mögött hagyva érkezzenek meg Haifába. Négyhetesnek tervezték az utat – négy év lett belőle. Regénybe, de főleg nagy horderejű filmbe illő történet. Semmivel sem soványabb, érdektelenebb és nem kevésbé drámai, mint a Titanic.

Régi vágya, évtizedek óta dédelgetett terve, hogy filmre vigye a Pentcho kalandos útját. Forgatókönyvön soha nem dolgozott annyit, mint ezen, anyagiak hiányában azonban még mindig messze van az első forgatási naptól.

Húsz éve hordom a fejemben ezt a történetet, húsz éve erről álmodom. Érettségi után, a hetvenes évek elején Dušan Hanák asszisztenseként dolgoztam a kolibai filmgyárban, és Martin Hollý rendezőtől ott, akkor hallottam először a Pentchóról. Azóta megszállottja vagyok a sztorinak, pedig abban az időben még csak az alapmotívumot ismertem, a részleteket és az emberi vonzatát nem. Hiányzott a történet veleje, húsa, vére. Sokáig nem is találtam hozzá anyagot. Martin Hollý is filmre vitte volna, csak nem jutottak el hozzá a korabeli dokumentumok. Azok a naplók, levelek, feljegyzések, emlékiratok, amelyeket az évek során sikerült megszereznem. Rengeteg visszaemlékezést olvastam, amelyek ugyan lenyűgöző híradások voltak az egykori utasok tollából, de az egész útról, a kiindulástól a célba érésig sokáig nem találtam semmit. Apám szenvedélyes bélyeggyűjtő volt, rendszeresen vásárolta a filatelisták lapját. Abban találtam egy cikket arról, hogy egy olaszországi gyűjtőtáborban a Pentcho csaknem ötven utasa levelet írt az itthon maradt rokonoknak. Azonnal felkutattam a cikk szerzőjét, akitől megtudtam, hogy Alexander Citrón, az út szervezője Izraelben él. Ez már 1995-ben volt, sikerült megszereznem a telefonszámát. Ő huszonkét évesen vágott neki az útnak azokkal, akik nem akartak itt maradni Kelet-Európában, és egy zsidó állam létrehozását szorgalmazták.

Kik voltak a társai?

Fiatalok, akik már sem szakállt, sem pakompartot nem viseltek, sportoltak, bunyóztak… ők már nem voltak ortodoxok. Elvetették a szülők ideáljait, nem akartak elviselni, kivárni, tűrni és abban a reményben élni, hogy „nemsokára megint minden jó lesz”. Ezek a fiúk úgy döntöttek, elég volt a sok megaláztatásból, mostantól ők osztanak pofonokat. Alexander Citrón Beregszászon született, egyetemre járt. A társai is művelt, intelligens fiúk voltak. Minél erősebb volt az antiszemitizmus, a gyűlölködés, annál inkább összefogtak. Mivel a határokon már problémás volt az átkelés, az önálló szlovák állam idején zsidó nem kaphatott útlevelet, nem ülhetett sem vonatra, sem repülőre, az egyetlen lehetőségük az volt, hogy hajón hagyják el az országot. Csak vízumot kellett szerezniük a célországba. Így indultak illegális transzportok Palesztinába.

Hová szólt a vízumuk?

Paraguayba. Természetesen senki sem tervezte, hogy ott fog új életet kezdeni. Csak a paraguayi nagykövetségen volt emberük, aki imádta a pénzt, feketén csoportos útleveleket árult, ha kellett, akár 2-300 ember számára. A brit blokádok azonban nem engedtek be Palesztina térségébe bevándorlókat. Európát elhagyhatták, de ez még egyáltalán nem jelentette azt, hogy győztek. A britek vagy egy ciprusi gyűjtőtáborba, vagy haza küldték őket. Az Anschluss alatt Ausztriából is több transzport indult el a Dunán, az utasok között sok volt a gazdag osztrák zsidó, ők már sejtették, hogy közeledik a baj. Aki tudott, elmenekült. Az utolsó dunai kikötőben, Szulinában tengerjáróra szálltak át, és már utaztak is tovább, Haifába. Ők még legálisan mentek, s mivel pénzük volt, a britek nem állták útjukat. A helyzet azután változott, hogy Ausztria a Harmadik Birodalom része lett.

Hogyan jutottak hajóhoz a szlovákiai zsidók?

Vették, meglehetősen leromlott állapotban. Az összeg felét Londonból kapták, ami azért is érdekes, mert a brit titkosszolgálatot kijátszva kellett végighajózniuk a Dunán. Negyvenkilenc méter hosszú volt a hajó, nem tengerre való, két oldalán meg kellett erősíteni, hogy stabil legyen.

Reális volt az a négy hét, amelyet erre a hosszú útra szántak?

Vihar, baleset, feltartóztatás nélkül célba érhettek volna ennyi idő alatt, csak a dolgok máshogy alakultak. Sok veszéllyel nem számoltak. Az utasoknak pedig még az egyébként becsületes, tiszta lelkű Citrón is hazudott. Elhitette velük, hogy Szulinában tengerjáró hajó várja őket. Ha bevallotta volna az igazat, senki nem tart vele. Pedig azt, hogy az életüket mentik, jóval később, Olaszországban tudta csak meg a társaság. Kétéves késéssel ott szembesültek a ténnyel, hogy mi zajlik itthon. Élelmet, vizet, tüzelőanyagot vittek, mindenkinek tranzitvízuma volt, tehát sehol sem hagyhatták el a hajót. Százhuszonhat napig tartott az út a Dunán.

Hogyan éltek az utasok a hajón? Mint egy nagy család?

Ahol ennyi ember van, ott minden megtörténik. Jó is, rossz is. Ötszáz ember egy nem egészen ötven méter hosszú hajón, külön a férfiak, külön a nők, külön a házastársak. Kajütök helyett háromemeletes ágyak. Mohácson felszállt egy bécsi profeszszor, aki állítólag azt kiabálta: „Wo ist meine Kabine?” Azt hitte, szépen, kényelmesen utazik majd, de csak a kapitány és a felesége élveztek kivételezett helyzetet. A többiek együtt, egy rakáson. Száz gazdagabb utas a hajón tudta meg, hogy bár többet fizetett, ugyanolyan elviselhetetlen körülmények között kell utazniuk, mint szegényebb társaiknak. Ebből is rengeteg konfliktus támadt. Magyar területen szálltak a hajóra azok az idősebb zsidók is, akik Dachau koncentrációs táborából szabadultak ki hatalmas összegek fejében. A családtagjaik valósággal kiváltották őket a pénzéhes nácik karmaiból. Természetesen ők is luxushajót képzeltek el, nem egy rozoga folyamit, amelyen majdnem ugyanaz a látvány fogadta őket, mint a barakkokban. Különböző társadalmi rétegekből szlovák, cseh, magyar, osztrák zsidók keveredtek a hajón, s mivel mindannyian becsapva érezték magukat, folyamatos feszültségben éltek. Sokan kiéhezve, betegen, tetvesen érkeztek meg Szulinába, ott várta őket az újabb meglepetés, hogy ugyanazzal a hajóval folytatják az utat, amelyen már megéltek annyi sok kellemetlenséget.

Csoda, hogy nem estek neki Citrónnak.

Fellázadtak. Sokan vissza akartak fordulni. Az otthonról kapott leveleik ugyanis arról szóltak, hogy „nincs semmi baj, a szlovák nemzetgyűlés nem fogadta el a rasszista törvényeket”. Haza akartak menni. Nem bírták felfogni, hogy nincs visszaút. S akkor megtudták, hogy az egyik kikötőben már pogrom van, hogy Romániában felerősödött a fasiszta mozgalom, megöltek 200 embert. Akkor döbbentek rá, hogy Európában tényleg elkezdődött valami szörnyűség. Feltöltötték az ellátmányt, és folytatták az utat. De már másnap hatalmas viharba keveredtek, amelyet csak annak köszönhetően éltek túl, hogy a kapitányuk tapasztalt tengerész volt. Isztambulban a törökök kommunikálni sem akartak velük. Nem engedték meg, hogy a hajó tüzelőanyagot és élelmiszert vegyen magához. Hirtelen felmerült egy újabb gond is. A gőzhajónak vízre van szüksége, a sós tengervíztől azonban eldugultak a csövek. Inni volt mit, de a gépbe már nem jutott. A kapitány számára nem maradt más megoldás, mint keresni egy biztonságos helyet, ahol a hajó elegánsan befejezheti az utat. Százötven kilométerre Rodosztól azt a döntést hozták, hogy a gőzhajót át kell építeni vitorlássá. Az árbocok nem voltak magasak, a vitorlát különböző ruhadarabokból varrták. Krétától hetven kilométerre, egy kis szigetnél azonban sziklafalnak ütközött a Pentcho, a hullámcsapásoktól kettétört, és el is süllyedt. A tragédiát szerencsére mindenki túlélte. Hogy milyen mélyen fekszenek a roncsok, arról ma sincsenek információk.

Mi történt aztán az utasokkal?

Citrón, mint kiderült, találékony ember volt. Mielőtt a hajó elsüllyedt volna, valósággal kibelezték. Minden mozdíthatót megmentettek róla. Az ágyakat, a konyhai felszerelést, az ivóvizet, mindent. Tíz napot töltöttek sátrakban a lakatlan szigeten, amely a görögök számára is megközelíthetetlen volt, hiszen háborús övezetben feküdt. Egy hónappal később a britek onnan indítottak támadást az olasz flottilla ellen. Erős, izmos fiúk ültek a csónakba, akik úgy gondolták, ha nem történik valami rendkívüli a tengeren, három-négy nap múlva elérik Kréta partjait, és segítséget kérnek. Ám a negyedik napon, amikor már feltűntek a sziget fényei, a vihar elsodorta őket. Egy brit kisrepülő látta meg a csónakot, így kerültek fel egy ugyancsak brit hadihajóra. De a szigeten lévőkről egy olasz repülő is tudomást szerzett, s előbb Rodosz szigetére, majd Calabriába szállították az ötszáz menekültet.

Nem is maradt azon a kis szigeten senki?

De igen. Két család, akikért a németek később visszajöttek, elvitték őket Athénba, majd Thesszalonikibe, ahol hatvanezer zsidó élt, és velük együtt ők is Auschwitzban kötöttek ki.

Azok viszont, akik Calabriába kerültek, megmenekültek.

Mussolini ugyanis nem üldözte a zsidókat. Nem vette figyelembe a rasszista törvényeket. Ez az olasz fasizmus külön fejezete. A Pentcho utasait beköltöztették az olasz hadsereg elhagyott kaszárnyáiba, ahol háromezer olasz zsidó talált menedéket. Ott biztonságban vészelhették át a háborús borzalmakat, semmiféle veszély nem fenyegette őket. A mieink két évet töltöttek ott, és tudták, hogy az olaszok nem küldenek gázkamrába senkit. Nem éltek luxuskörülmények között, de nem éheztek. A gyerekek megtanultak olaszul, volt vagy harminc lakodalom, a felnőttek kijárhattak a táborból…

… csak éppen messze voltak Haifától.

Két lengyel, aki megszökött Auschwitzból, ott kötött ki, ebben a calabriai gyűjtőtáborban. A szlovákiai zsidók tőlük tudták meg, hogy mi zajlik odahaza. Addig nem is sejtették, hogy itthoni rokonaik már nem is élnek. A fiatalabbak aztán beléptek a csehszlovák, az angol vagy az amerikai hadseregbe, az idősebbek, lehettek vagy kétszázötvenen, 1944. május végén eljutottak Haifába.

Hol találta meg végül is Alexander Citrónt Izraelben?

Tel Avivtól negyven kilométerre. Hetvenkilenc évesen is nagyon vitális volt. Mindenre emlékezett. Dátumokra, számokra, nevekre, helyszínekre, történésekre.

Bízik még abban, hogy elkészül a film? Hiszen a forgatókönyv első változatát már 1998-ban megírta.

Karlovy Vary 2010-es fesztiválján díjat is nyertem vele. Igen, hiszem, hogy leforgathatom a filmet. Látványos, koprodukciós játékfilmben gondolkozom. Rengeteg időt, energiát fektettem a munkába, az nem veszhet kárba. Ez az én témám. Az enyém! Nem fogom elereszteni.