Összekacsintás a test ördögével

A fesztiválközönséget azonban, amelyet zömmel fiatalok alkottak, a hirtelen ránk tört zimankó sem riasztotta vissza: a szemlének csak a Ster Century Cinemasban – a fesztiválfilmeket a főváros két másik mozijában is vetítették – huszonötezer nézője volt. A statisztikánál maradva: a rendezvény kilenc napja alatt 363 vetítésen negyven országból származó közel 170 film pergett az SCC vásznain. Valamennyi opus a művészi minőséget képviselte, a pozsonyi szemle ugyanis nem a csillogás, nem az élő sztárparádé fesztiválja, hanem az igényes filmművészeté. A fő szekcióban, az első- és másodfilmes rendezők mozgóképeinek versenyében a nemzetközi zsűri azon szempont alapján ítélte oda a fesztivál díjait, hogy mely filmekben nyilvánul meg leginkább a filmnyelv megújítására irányuló igyekezet.

Ha a hollywoodi mércét megütő színészsztárt nem is ünnepelt a pozsonyi fesztivál, vendégei, elsősorban a független film világából azért voltak a szemlének. Például az iráni Maryam Shahriar rendezőnő, aki a szemle nagydíját vihette haza, amelyet A nap lányai című filmjéért kapott. Ebben az iráni vidéki nők helyzetét mutatja be egy olyan életkép feldolgozásával, amely az európai ember számára teljességgel hihetetlen. Itt volt a spanyol származású, ma Los Angelesben élő Jesus Nebot, aki első filmjében, a Nincs visszatérésben a kivándorlók kemény életével foglalkozik. Itt volt a Távol-Keletről a kínai versenyfilm rendezője, Yan Yan Mark, valamint a neves japán rendező, Kanet Shindo unokája, Kaze Shindo.

Volt, aki ígérte, hogy jön, aztán közvetlenül a nyitónap előtt lemondta. Luciano Emmer neves olasz rendező megüzente, közbejött valami, így aztán sem ő nem teszi tiszteletét a pozsonyi szemlén, sem az olasz film „világszépe”, Silvia de Santis színésznő, akiért az ember hó ide, hideg oda, felvonult a mehirdetett sajtótájékoztatóra. Filmjük, A szerelem hosszú, hoszszú, hosszú éjszakája legalább olyan csalódást okozott, mint távolmaradásuk. ĺgéretes képsorral indul a film: miután a luxuskocsi áthajt a gyorsforgalmi út fizetőkapuján, két rendőr megállítja. Úgy tűnik, többre számíthatunk, mint egy rutinellenőrzésre, mert a tekintetekből, a lassú, titkokat sejtető mozdulatokból, a félmondatos párbeszédekből olyasmire gondolhat a néző, hogy a két jól megtermett, marcona rendőr fantáziáját igencsak megmozgatja a kocsi vezetőülésén miniszoknyában feszítő vadmacska kinézetű bombanő, s a következő pillanatban visszaélnek a hatalmukkal. De az iratok rendben találtatnak, s a nő folytathatja útját. A következő képsoron egy országúti üldözés: a két rendőr követi és újra megállítja a nőt. Na, most aztán már történnie kellene valaminek, de nem: a forgalom őrei csak a műszaki igazolványt kívánják visszaadni, amely véletlenül náluk maradt. Itt – hat-hét perc után – véget is érnek a film izgalmai, mert a továbbiakban már nem történik semmi. Hat rövid képben nők, férfiak vonaglanak és vonítanak a magánytól és a szeretetéhségtől hosszú, hosszú, hosszú, unalmas képsorokon.

A szemle legnézettebb filmjei közé tartozott a Filmpremierek szekcióban bemutatott Zongoratanárnő, az Intimitás és a Mementó.

Nehezen teszi magát túl az ember azon a hátborzongató élményen, amelyet Michael Haneke cannes-i nagydíjas Zongoratanárnő című opusának kegyetlen, kínzó valósága ad. A film első mellbevágó képsorán a bécsi konzervatórium legelismertebb zongoratanárnője, Erika Kohut egy szexshopban aprót vált a pultosfiúnál, és igencsak járatos módon a kabinban elhelyezett videoautomatán kiválasztja az orális jeleneteket, majd beleszagol a kukából kivett használt papírzsebkendőbe. Sok mindent meg kellett már emésztenem a vászonról, mégis önkéntelenül a szemem elé kapom a kezem, amikor a zongoratanárnő tükör előtt zsilettpenge segítségével juttatja el magát a csúcsra. Nem hittem volna, hogy lehet még fokozni az elborzasztásnak azt a fajtáját, melyet Bergman Suttogások és sikolyok című filmjének hasonló jelenetével ért el, amelyben a házasságban helyét nem találó arisztokrata nő széttört üvegkehellyel „végzi” ugyanezt. Michael Haneke rendező azonban még ennél is jobban meg tudja emelni a gyomrot: amikor a tanárnő a vécékabinok előtt hosszú-hosszú jelenetben szexuálisan alázza meg fiatal tanítványát, Waltert, aki mit sem sejtőn a nő hajlamairól beleszeretett, s akit testileg-lelkileg lebénít a nő szado-mazochizmusa.

Nem annyira az ábrázolt valósággal – az nehezen követhető és rakható össze –, mint inkább a semmit sem leplező ábrázolásmóddal taglóz le Patrice Chéreau Intimitás című filmje. Az annak idején nagy port kavart, soft pornónak minősített 9 és 1/2 hét ehhez a francia–olasz koprodukcióban készült, élesben menő szexjelenetekkel tűzdelt különös életképhez képest Jancsika és Juliska meséje. Egy lepusztult apartmanba, amelybe Jay azután költözött be, hogy váratlanul elhagyta feleségét és gyerekét, minden szerdán becsönget Claire. Szótlanul levetkőznek, szótlanul, de nem hangtalanul egymáséi lesznek, aztán a nő felöltözik, majd anélkül, hogy egy szó is elhagyná a száját, távozik. A filmből valójában csak a két főszereplő, Mark Rylance (Jay) és Kerry Fox (Claire) kamerák előtti szexteljesítménye csodálatra méltó. Az ugyanis, hogy mi történik a hét más napjain, mi van a szexcsaták előtt és után, mi motiválja, mi hajtja egymás karjaiba a két főhőst, miért csak az apartmanban találkozhatnak, s hogy Claire miért csak a testet látja Jayban – nem derül ki a filmből. És nem hiszem, hogy csak a „tolmácskészülék”, az akadozó szinkrontolmácsolás hibájából nem.

Christopher Nolan „nagyfilmje”, a Memento folyamatos deja vu érzést kelt. A főhős, Leonard Shelby története ugyanis a végkifejlettel kezdődik, és visszafelé pereg, mintha a szalagot fordítva fűzték volna be a gépbe. A fő cselekmény rém egyszerű: Shelby mindenre elszánva felesége gyilkosát keresi. A gyilkosság visszapergetett krónikájából, vagyis miután a film végén eljutunk a történet elejére, az is kiderül, hogy újranézve vagy visszafelé idézve fel az eseményeket, a Mementó a legegyszerűbb krimithriller lehetne. Ám épp a gyilkos utáni nyomozás történetének viszszafelé mozgatása teszi izgalmassá a Mementót. A hátulról előre haladó elbeszélésmóddal ugyanis lényegesen érdekesebb az a lélekelemzés, amellyel a rendező feltárja előttünk Leonard Shelby betegségét. Mivelhogy a bemutatott események elindítója és kiváltója Shelby betegsége. Az, hogy nem tudja megítélni cselekedeteit, mert részleges emlékezetkiesésben szenved, s ezt tetézi, hogy új emlékeket teljességgel képtelen megtartani. Talán csak Freud vagy hasonló kaliberű lélekbúvár lehetne a megmondhatója, mennyire hitelesek Shelby reagálásai az őt motiváló külső és belső mozgatóerőkre. Egy biztos, ha valaki késve, a vetítés megkezdése után pár perccel érkezik a moziba, Shelby történetéből aligha fog valamit is megérteni.

Az egyes nemzeti filmművészeteket bemutató szekcióban idén az argentin kinematográfia útjairól kaphattunk képet. A szekció felelőse a vetítés előtt azzal ajánlotta a közönség figyelmébe Sergio Bizzio Állatiságok című filmjét, hogy tájainkon az ilyenfajta mozgóképet valóban csak egy fesztivál nyitott közönsége előtt érdemes(?), szabad(?) bemutatni. Tény, hogy a férfiak juhval való közösülésének látványát „normál” moziban tömeges hányás kísérte vagy követte volna, ha nem is fizikai értelemben, jelképesen mindenképpen.

Az ortodox művészfilmkedvelők a Független film szekcióból csemegézhettek. A kínálatban szerepelt a kísérleti film magyar klasszikusa, Tarr Béla Werckmeister harmóniák című fekete-fehér, hosszú snittekből álló, képi megoldásaiban a társművészetek eszközeivel is dolgozó, hangulatidézésében, környezetfestésében részletekig menő, az emberi viszonyok felborulását a reális időt figyelmen kívül hagyó lassúsággal feltáró opusa.

Kellett már Pozsonyba ez a fesztivál, az olyan fórum, amelyen kiderül, hogy nemcsak a hollywoodi filmnek van közönsége, s amellyel nézőt, befogadót lehet nevelni a független film számára.