Örvényekkel az univerzum terében

Jaszusch Antal: Egy planéta halála, 1924 Ezúttal öt helyről, illetve gyűjteményből válogatott 81 festmény tanúskodik erről, amelyek a múlt század tízes éveitől kezdve a hatvanas évekig kiterjedően illusztrálják az alkotói pálya folyamatát.

„Jaszusch a múlt század húszas éveiben olyat alkotott, ami a mai napig aktuális” – mondta Kiss-Szemán Zsófia, majd kifejtette, hogy nem a nagy világégés átélését követően alakult ki Jaszuschnál az egyéni látás-, tárgytranszformálás- és ábrázolásmód, hanem már az első világháború előtt (1908–1914-es korszaka) hajlamos volt egy kicsit másként látni, más szemszögből érzékelni a világ művészi prezentálásra kívánkozó dolgait. Az első tájképein, valamint e korszak figurális alkotásain válik ez nyilvánvalóvá, amikor egy kicsit a szecessziós elemekből, egy kicsit a késői impresszionista ábrázolásmódból táplálkozva, szimbolikus jelentéssel, misztikus hangulattal telítődve egyedi, érdekes stílust alakított ki, amely hol színességében, hol megjelenítési formáiban és témáiban is más látványélményt mutatott, mint az akkor megszokott természetelvű ábrázolásmód. Képein már ekkor „egyértelmű a művész látványélményének belső transzformációja /…/, s érződik a tudatos szándék, hogy az átváltozott képet jelenítse meg a vásznakon”.

S hogyan transzformálódott nála a korábbi „képzőművészeti problémák iránti érdeklődése”, mivelhogy erről is beszélhetünk festészetét elemezve. „Jaszusch Antal festészete a 20. század húszas éveinek elején olyan életszemléletet mutat, melyet elsősorban a személyes átéltség határozott meg – olvasható Kiss-Szemán Zsófia tanulmányában. – Az első világháború megrázó eseményei után nem tekintette a művészetet csupán személyes megnyilvánulási formának, hanem azt az emberi létet érintő kérdések megválaszolásának, az önazonosságra való rálátás eszközének tartotta.” Az első világháború megpróbáltatásai „Jaszuscht benső világában rendítették meg, gyökeresen változtatták meg gondolkodásmódját, benső meggyőződését” – írja tanulmányában Kiss-Szemán Zsófia. Rögtön az elsők között hívták be, 1914-ben. A harcokat először az olasz fronton élete meg, majd az orosz harcmezőkre került. Ott fogságba esett, s csak hat év vándorlás után került vissza Kassára 1920 októberében, érthetően felfokozott lelki állapotban. Átélt maláriát, Ázsián keresztül érkezett haza rengeteg drámai helyzetet megtapasztalva: az egymásra halmozódott negatív élményeket megpróbálta kiadni magából. Festő lévén, feldolgozta azokon a képein, amelyeket 1920 és 1924 között alkotott. Az ekkor született vásznak „gondolati alapja – ismét Kiss-Szemán Zsófia tanulmányából idézve – egy mindent felölelni vágyó eszme az emberiség küldetéséről, és helyéről a világmindenségben”. Ezt az alkotói periódust tematikájában két nagyobb részre lehet osztani. Az első az ember, az emberiség történetével (amelyet eléggé szkeptikusan ábrázolt), valamint a kozmosz történetével foglalkozik. A másik az emberi visszásságokat, gyengeségeket, gyarlóságokat leplezi le.

Ebben az időszakban (1923–24) készült Jaszusch – tíz darabból álló, 3x3 méteres – nagy képsorozata. Ahogy Kiss-Szemán Zsófiától megtudtuk: „Ebből csak egyet ismertünk, a Szlovák Nemzeti Galériában található Lélekvándorlás című festményt. Négy olyan további művet sikerült felfedezni a Kelet-szlovákiai Galériában, amelyekkel 1924 óta senki nem foglalkozott. Amikor öt évvel ezelőtt belekezdtek ezek restaurálásába, témájukat sem tudták meghatározni. Mostanra ez sikerült. Ebből a négy műből kettőt állítottunk ki, az Egy planéta halálát és az Egy ember életét. A másik kettő még restaurálás alatt áll. Ötnek ismeretlen a holléte, ám mivel nem tudunk arról, hogy megsemmisültek volna, reménykedhetünk abban, hogy esetleg valahonnan előkerülnek.”

1924 után, azt követően, hogy hatalmas szakmai és minden egyébre kiterjedő vitát váltott ki a művész pozsonyi kiállítása a korabeli napilapok hasábjain, Jaszusch egy kicsit visszahúzódott, ám – határozottan jó festő lévén – így is rengeteg kitűnő festmény került ki ecsete alól. A harmincas években egy meglehetősen harmonikus alkotói időszak is megjelent Jaszusch művészetében: visszatért a falusi jelenetekhez, hasonló stílusban „fogalmazott”, mint a háború előtt. Tájképeket is alkotott, különböző megfogalmazási módokban. Az ekkor megvalósított falusi életképjelenetekkel szerepelt 1943-ban a Velencei Biennálén, Magyarországot képviselve.

Ahogy Kiss-Szemán Zsófia ismertette, Jaszusch a negyvenes években folytatta a tájképfestészetet. Az ötvenes évek hoztak számára újabb fellendülést. 1958-ban nagy kiállítása volt Kassán. Azon a tárlaton szembesült ismét az 1920-as években született munkáival. Korábbi festményeinek inspiratív hatása újabb erős alkotói fázist indított meg nála: témáiban visszatért a tárlatra besorolt korai művekhez. Több olyan festményt ismerünk, amelyeken a régi témákat ábrázolja, megújult, teljesen új feldolgozásban, esetenként teljesen új látásmódban, de előfordul az is, hogy csak vázlatszerűen villan fel a régi téma. Ez – a saját művészetében történt újra-megmerülés – elindított egy olyan folyamatot alkotói pályáján, hogy az 1958-tól haláláig számolt időszakot második tetőpontnak nevezhetjük az életmű értékelésekor. Ismét nagyszerű pasztellképek kerekedtek a vásznain, nagyon egyszerű, néhány vonallal felvázolt kompozíciók, amelyekből látjuk, mennyire mesteri fokon művelte ezt a technikát.

Augusztus 19-éig érdemes „elragadtatni magunkat” azokkal az erőteljes örvényekkel, s megmerülni azoknak az ecsetvonásnyi színes foltoknak a mélységeiben, amelyekkel Jaszusch saját vízióit vetítette vászonra az emberiség, valamint a kozmosz történetéről, az univerzum, a lét kérdéseiről, nem utolsósorban erkölcsi kötelességünkről és elkötelezettségünkről.