Örömében sírt az Isten

Ünnepelni természetesen így is lehet. Sőt kell is. Megérdemli. Megdolgozott érte. Épített várat, tolt hegyet, mentett értéket. És ment (valósat!), amíg él. Épít is, tol is, húz is, emel is fáradhatatlanul. „Egy élet e tánc, melyben lelke a dal, / Kevés öröm, vegyítve sok bánattal” – vallja Arany János szavaival.

Budapesti Tavaszi Fesztivál, Vígszínház, a táncos szakma nagyszabású gálaestje. Itt az egész család, nagyban is, kicsiben is. Foltin Jolán, a feleség, az alkotótárs, Novák Eszter, a Tata-lány, jeles prózai előadások rendezője. Ők ketten szerkesztették ezt a műsort is, amelyben a Bihari János Táncegyüttes és a Honvéd Táncszínház egykori és mai táncosai, Tata énekes és zenész barátai jelennek meg a színen. Tata, a műfaj mindentudó (mindenható?) atyja páholyából nézi életművének fényes szeletét. Lentről, a nézőtérről csak a fejét, fénylő homlokát, fürkésző, szigorú, büszke tekintetét látni, és akkor sem sokkal többet, ha felül, csak kigombolt fehér ingét, szürke zakóját.

Ez most az ő estje. Ez is az ő estje. A sokadik. Sok századik. Ezredik? Telt ház előtt, mint mindig. Nincs szabad hely sem az erkélyen, sem a páholyokban. Zsúfolásig tömve a nézőtér, pótszékeken ülnek a jegyhez nem jutottak, vannak, akik végig állnak. Kétszer egy óra, sok estéből összegyúrva.

Nyitószámként Verbunkosok, nagy öregek túl a hetvenen. Dús, hófehér haj, hófehér bajusz, de még mindig ifjonti hév, életöröm, szilaj mozdulatok. Arcok az eredeti csapatból, a nézősereg zömének szeretett ismerősök. Szép szál emberek fehér ingben, fekete mellényben, fekete nadrágban, csizmában. Előbb csak ketten, aztán négyen, hatan, nyolcan, tízen, húszan, harmincan, negyvenen. Azért jöttünk ide karikázni. Aztán Szerelem, szerelem, átkozott gyötrelem. Csíksomlyói passió, Betlehem. Örömében, bánatban sírt az Isten. Tóth Ildikó forrástiszta arca, szeplőtlen mosolya. Schlanger András férfiszíve, léptei ereje. Ember boldogsága, ember tragédiája. A Sámán-dal Novák Péter előadásában Szörényi-Bródy rockoperájából, az István, a királyból. Tata fia és a láthatatlan lumbágó. (A szünetben hallom, fent a társalgóban, mit kellett leküzdenie, hogy ott lehessen a színpadon.) Én csak ámultam és bámultam, hogyan esett transzba. Szemmel láthatóan, ahogy a szerep megkívánta. Verte, püfölte a dobot, nyers erővel táncolt, elemi erővel énekelt. Bravó, Tata! Már a fiadért is! Kétség nem férhet hozzá: Novák Péter március 28-án több mint ezer ember előtt a holddal és a csillagokkal játszott. Tanúsíthatom.

Kelemen is volt, Kőműves. Eszembe juttatta a Pesti Színház legendás előadását. A dübörgően tehetséges, ingét elhajító Hegedűs D. Géza nagy ívű alakítását és a lángoló szemű, izmos ifjak (köztük Kaszás Attila) parázsló táncát. Alkotni születtünk erre a földre. És felépült Déva vára, álltak a falak. Hegedűs D. Géza most is őserővel énekelte a dalt, mellette Kátai István homlokán is fénylett a csillag. Eszköztelen jelmezekben, egymásba kapaszkodva tizenvalahány táncos. Érett férfiak, mint tüzes patájú mének. Írhatnék tüzes talpú, egészséges arcú, erőtől lobogó legényeket is, akik alatt majd beszakad a színpad. Érezni, hogy ami fentről árad, tüzet lobbant lent, a nézőtéren. „Tudtam, hogy élvezni fogod – mondja a szünetben Tóth Ildikó, Závada Jadvigája. – Szinte tapintható volt az energia. Csak egyvalamit nem értek: mért nem táncolunk többet, mért nem vagyunk így együtt, egymásba vetett hittel?!”

Tényleg, miért nem?

Magyar Elektra az est második részében. És Agamemnon, Aegistus, Parasitus, Clytemnestra, Orestes is, ez mind együtt. Szerelem, árulás, halál. De nagyban, nem kicsiben. Tombol a közönség, még, még, még! Sebestyén Márta énekel kettőt. Itt a helye, hol másutt? Fújja furulyáját, élteti Tatáját. „Hegedősök” jönnek, muzsikások. Demeter Erika dalol, Herczku Ágnes énekel. Szívből szól minden dal, a tánc is örömből születik. Szvorák Kataliné a záróakkord. Tisztán, lélekből száll a magasba, Tata páholyába, majd a mennyezeten át, fel az egekig a nóta. Van sok „Isten éltessen, Tata!”, van ütemes, köszönettől erősödő, csitulni nem akaró taps, ujjongás, és megszámlálhatatlan „bravó!”.

Szép este volt. Tavaszi. Pimasz szelekkel pörlekedő, vad viharokkal szembeszálló, szilárd falakat döntögető. Reményt és hitet adó. Nem sorolom, mi mindenhez, mert még azon túl is, sok minden máshoz.