Oprah, avagy a tévéinterjú mint művészet

A nézettség alapján ez volt a hónap – ha nem az év – legsikeresebb tévéműsora. Vasárnaptól keddig több mint 49 millióan látták világszerte, minden lap beszámolt az ott elhangzottakról, a CBS televízió ma este újra leadja, és még a benne szereplő székeket gyártó cég is jól járt: teljes raktárkészletüket felvásárolták az emberek az interneten. 

Nyilván az is hozzájárult a hatalmas sikerhez, hogy a pandémia közepén végre nem áldozatokról, harmadik hullámról, zsúfolt kórházakról volt szó, hanem a Buckingham-palotából „elüldözött” házaspárról. Meghan és Harry már egy évvel ezelőtt népmesehősök lettek, miután leléptek az udvarból és Amerikába költöztek. Az átlag amerikai nemigen tud mit kezdeni a brit királyi családdal, fura Disneylandnek tartja, Meghan Markle „beházasodásával” viszont egy csapásra kicsit az övék is lett az a titokzatos intézmény, a monarchia. 

De ez sem lett volna elég a mostani nagy robbanáshoz. Kellett hozzá a tartalom is. Ophrah Winfrey nem azért lett az USA legbefolyásosabb nője, mert felszínesen szokott csevegni celebekkel szerelmi kalandokról vagy egészséges életmódról. Ő az interjúkészítés nagyasszonya, maga is legalább akkora híresség, mint interjúalanyai (sőt, néha nagyobb). A sztárokat általában életük fordulópontján ülteti kamera elé, ami mindenkinek jó: az illető garantáltan népes nézőközönség előtt szerezhet magának szimpátiaszavazatokat, a riporter karrierje tovább szárnyal, a csatorna pedig nagyot kaszálhat. A kétórásként emlegetett interjú valós hossza 1 óra 25 perc (az első 45 percben csak Meghan válaszol, Harry nincs jelen), a többi csillatászati öszegekért értékesített reklámidő. A CBS pedig 7 millió dollárt fizetett ki Oprah Winfrey cégének. Ennyiért a csatorna és a hirdetők is drámát vártak, eget rengető fordulatokkal, súlyos kijelentésekkel, megható pillanatokkal. És meg is kapták. 

A drámai helyzetek megteremtésének képessége nemcsak a fikciós műfajokban dolgozóknál fontos követelmény (szépirodalom, színház, játékfilm), hanem újabban a dokumentumfilmeseknél, a sajtófotósoknál, és hát a tévériportereknél is. 

Egy átlagos riporter leül egy kávéra a sztárral, akiből exkluzív információkat igyekszik kicsikarni, miközben az alany saját friss projektjét akarja reklámozni. Ilyenkor az ügyesebb, okosabb győz, utána pedig ki-ki megy a dolgára. Ha a riporter személyesen ismeri az alanyt, a kamerák előtt is több esélye van. Oprah viszont maga is sztár, neki nem szokás nemet mondani egy mélyinterjúra. Jelenleg is ő vezeti a nézettségi statisztikát Michael Jacksonnal, aki 1993-ban beszélt plasztikai műtéteiről, apjával való viszonyáról, sőt az őt ért gyermekmolesztálási vádakról is. Erre a produkcióra 63 millióan voltak kíváncsiak. Csak a rend kedvéért: a második helyen eddig Barbara Walters állt az 1999-es Monica Lewinski-interjújával (48 milló néző), a harmadik David Frost, aki 1977-ben „csinálta ki” a volt elnököt, Richard Nixont 45 millió néző előtt, szembesítve őt a Watergate-ügy újabb terhelő bizonyítékaival. Ez utóbbi interjúból sikeres színdarab is született 2006-ban, amelyet két évvel később filmre vittek Frank Langella és Michael Sheen főszereplésével – vagyis a valóság megjelent a vásznon, persze kissé harsányabbra hangolva.

Meghan Markle ugyebár színésznő, aki bármit el tud játszani. Nyilván Oprah is tisztában volt vele, hogy el kell oszlatnia a hollywoodi történetkreálás gyanúját. Ugyanakkor baráti kapcsolat fűzi a párhoz – ott volt az esküvőjükön, Meghan anyukája a jógaoktatója, és ő segített a párnak megfelelő házat találni Kaliforniában, véletlenül pont a saját otthona közelében – úgyhogy jogos a kérdés, hogy vajon mennyire volt elfogulatlan velük szemben. 

Nos, a kérdező szerepében egyszerre láthattuk a családi barátot, aki a kis Archie első szavaira kíváncsi, a súlyos kijelentések mögötti részletekre kíváncsi, rámenős riportert, valamint az átlagembert. „Mi?” – kérdezi Oprah, amikor Meghan megemlíti, hogy a palotában egyesek születendő gyermeke bőrszíne miatt aggódtak. Lássuk be, ez nem egy cizellált riporteri kérdés, minden újságíróvizsgáról páros lábbal rúgnának ki érte. Abban a drámai pillanatban azonban mégis helyénvaló, sőt egyenesen zseniális volt, mivel az átlagember spontán reakcióját közvetítette, az átlagember szóhasználatával. És Meghan folytatta a sztorit, ahogy azt reméltük.

Még egy példa: amikor Harry kimondja, hogy azért kellett távozniuk az udvarból, mert nem kapták meg a remélt támogatást, Oprah arra kéri, pontosítson: a brit sajtó támogatására gondol, vagy a királyi családéra. Néha csak a kezével jelzi, hogy hoppá, álljunk meg itt, fejtsük ki ezt a kérdést egy kicsit bővebben. Végig ő irányít, barátságosan, ám határozottan. Nem hagyja elkalandozni a riportalanyokat, egyszersmind tiszteletben tartja, ha valamiről nem szeretnének beszélni. Harry jelzi, hogy tőle sosem fogják megtudni, ki aggódott Archie bőrszíne miatt – a riporter pedig nem feszegeti tovább a témát. Ez jó ízlés és empátia kérdése, és neki mindkettőből bőven jutott. Nem hozza vállalhatatlan helyzetbe alanyait – ezt korábban sem tette – ám mindvégig ő a főnök. 

Ráadásul minden nézői rétegre gondol, azokra is, akik csak a legegyértelműbb verbális kommunikációt értik. Amikor a hercegnő ki-mondja a legdrámaibb mondatot, hogy egy ponton úgy érezte, nem akar tovább élni, Oprah minden kétséget el akar oszlatni: „Öngyilkos gondolataid voltak?” Ebből bontakozik ki aztán egy további adalék, hogy Meghan egyszer kizárólag azért kísérte el Harryt egy nyilvános eseményre, mert nem mert egyedül maradni otthon a gondolataival. „Ezt sajnálattal hallom” – jegyzi meg a riporter, aki ezzel a reakcióval vallatóból átlagemberré vedlik át, azaz ismét minket, nézőket képvisel. 

Még számos hasonló momentum adódik a műsor során, amelynek végére nyilvánvalóvá válik, hogy Harry egy életre magára haragította apját és bátyját, Meghan pedig osztozik vele ebben a megpróbáltatásban. Mostantól az egész világ nekik szurkol – aki pedig nem, azt nagy eséllyel kirúgják az állásából, lásd a nagyszájú brit tévésztár, Piers Morgan esetét. De ez már egy másik történet.