Önzés és jó szándék, ki kire figyel, s főleg, kire nincs tekintettel

Önzők vagyunk, nagyon önzők, jajgatott nemrég egy ismerősöm, s a nyomaték kedvéért személyeskedni kezdett, hogy tudjam meg név szerint, kik is, és bizonyára az illem kedvéért, velem kezdte a felsorolást: „Te is önző vagy, én is, mind, mind önzők vagyunk! Nem nézzük a másikat, csak magunkkal törődünk. Te is, én is, mindenki!”

Akkor éppen szívesebben vettem volna, ha tényleg csak magával foglalkozik, de nem tudtam rábírni. Egyre csak hajtogatta, hogy siváran éljük ezt a rövidke életünket („te is, én is, mindenki”), hónapok, évek telnek el anélkül, hogy rácsöngetnénk szomszédainkra, megkérdeznénk, hogy vannak, nincs-e valamire szükségük, nem tudnánk-e nekik valamiben segíteni. Tehetetlen sóhajomra s az órára vetett lopott pillantásomra úgy reagált, hogy ne is csodálkozzam, hogy velem se törődik senki, ha én is ugyanezt csinálom: vagyis semmit se teszek másokért – mint mindenki. Nem hagyta elmondanom, hogy igenis vannak, akik törődnek velem, biztos azért, mert magam se vagyok közömbös mások iránt. Na még azt is megtudtam (legalább egy órányi moralizálás után), hogy sose hallgatjuk meg a másikat („te se, én se, senki”), süketek és vakok vagyunk más bajai iránt.

Bocsássa meg nekem a világ, de alig bírtam kivárni ismerősöm távozását. Nehéz napom volt, a munkahelyemről hazatérve dolgom is akadt volna bőven, semmi kedvem nem volt hozzá, hogy épp aznap este segítsek neki megváltoztatni az emberiséget. Fel is rótta ezt nekem, mondván, ha valaki tiszteletét teszi nálam, nem illik félóránként a faliórára sandítani, s olykor-olykor elbóbiskolni. Először elszégyelltem magam, de rögtön fel is dühödtem, mert az iskoláját, egy hívatlan vendég, aki órákon át arról papol, milyen rút dolog az önzés, vegye észre, ha terhére van vendéglátójának (s legalább az elétett vacsorát fogyassza el anélkül, hogy elmondaná, ő maga hogyan készíti, s főleg ne jegyezze meg nagyképűen, hogy az övé sokkal ízletesebb).

Ám váratlan vendégem eszmefuttatása mégsem volt teljesen értelmetlen. Legalábbis ő jutott az eszembe, amikor nemrég egy érdekes eset történt a házban, ahol lakom. Az egyik család már évek óta szenved az alkoholista családfő miatt. Egy jó fagyos reggelen felhívták telefonon a feleséget az útkarbantartó vállalattól (ott dolgozott a szóban forgó), részvétet nyilvánítottak neki, merthogy férjét hajnalban megfagyva találták valamelyik utcasarkon, a volt kollégája ismerte fel, s jelentette munkahelyén az esetet. Az asszonyka az első rémület után lassan lecsillapodott, de nem mehetett azonnal a megjelölt helyre, ő gondoskodott ugyanis két kis unokájáról, mivel a lánya éppen kórházban volt. Csak a délelőtt folyamán tudta rábízni a gyerekeket valakire, s rohant, hogy megnézze, igazat mondott-e az útkarbantartó vállalat személyzetise. Persze, addigra már nyoma sem volt férje tetemének. Bizonyára elszállították, gondolta. Hazament, s várta, mikor jönnek értesíteni a családot a hivatalos szervek, hiszen a férje mindig magánál hordta az iratait. Ő már el is tervezte magában a teendőit: amint közlik vele, mi történt, megkéri nővérét, jöjjön a segítségére, hogy elrendezze a temetés körüli dolgokat. Nagyon gyorsan megbékélt a gondolattal – nem is csoda –, de a hivatalos szervekre hiába várt egész nap. Senki se jött, hogy közölje vele a tragikus hírt. Estefelé telefonálgatni kezdett. Felhívta a rendőrséget, a kórházakat, de sehol se tudtak a férjéről. Aztán másnap déltájt megjelent a halottnak vélt a delírium mámorában, mint máskor, tutyimutyin mosolyogva, a felesége meg majdnem ideg-összeroppanást kapott. Én azon kezdtem morfondírozni, hogy ha az a volt munkatárs látta őt ott feküdni az útszélen, miért nem hajolt le hozzá, hogy nincs-e szüksége orvosi segítségre? És ha azalatt halt volna meg, amíg ő reggel jelentkezett a vállalati irodában? Szerencsére nem ez történt. A halottnak vélt férfi ott a földön minden bizonnyal az igazak álmát aludta. De másképp és mással is megeshetett volna. Tudok olyan esetről, amikor a járókelők magára hagyták a szívrohamot kapott embert, mondván: részeg. Vagy éppen a szokásos megjegyzéssel: miért pont én? Segítsen más! Ha ezen gondolkodom, igazat adok sopánkodó ismerősömnek. Fantáziámnak szabad utat engedve és egy kis rosszmájúsággal megfűszerezve azonban azt is gondolhatnám, hogy az útkarbantartót éppen a másikra való odafigyelés, az együttérzés, a jó szándék vezette, amikor a családját módszeresen tönkretevő férfit a sorsára hagyta.

Lakótársunk semmit sem tud a történtekről, még azt sem, hogy két teljes napot és éjszakát házon kívül töltött. Továbbra is támolyogva, kedélyesen köszönti a ház lakóit, mintha csak a küldetése lenne hirdetni, nincs semmi baj, az élet csodálatos! Csak amikor beteszi maga mögött a lakás ajtaját, akkor válik vadállattá. Végül is, nem történt semmi, csak megállapítottuk („te is, én is, mindenki”) – önzők vagyunk.