Nyolcvanévesen sem tervezi a visszavonulást Törőcsik Mari

Törőcsik Mari természetesen nem vonul vissza. Még nem. Még bírja. Ibsen Brandjában két szerepet is játszik: a pap kapzsi anyját, aki a világi javak bűvöletében él, és Gerdet, aki a másik véglet: inkább a természethez ragaszkodik, semmint az emberekhez. Az Éjjeli menedékhely Lukáját is tovább viszi, akárcsak a vígszínházi Átutazók mindenkin átlátó idős asszonyát. De mint mondja: egészségi állapotára való tekintettel mostantól fogva ezerszer meggondolja, milyen felkérésre mond igent. Nem teheti ki magát semmiféle fizikai megterhelésnek. Az utóbbi egy évben többször is kórházi vizsgálatra szorult, de már erről sem szívesen beszél. Hangjából, kedélyállapotából ítélve komoly hörgőgyulladása után sok mindenből elege van.

Nem titkolja, hogy istápolásra szorul, most mégis két filmben játszott egymás után. Előbb Kamondi Zoltánnal, majd Mészáros Mártával forgatott.

A Kamondi-film nem volt fárasztó. Öt mondatom volt, tolószékben ültem. Csak sokat kellett ott lennem.

És Mészáros Mártánál?

Ott sem én vagyok a főszereplő, hanem a fiatalkori énem. És ez a munka sem volt megerőltető, pedig több mint tíz napom volt a filmben. Csak tudja… néha úgy érzem, összeesek. Abba kellene már hagynom az egészet, de ha megtenném, abba halnék bele. Az a bajom, hogy nehezen mondok nemet. Kórházban voltam megint, teletömtek antibiotikummal, de megmentettek. Ez az őrült Xavér, a Varnus is beharangozta, hogy ott leszek a szegedi koncertjén. Nem is tudtam róla. Szerencsére az sem volt kimerítő. Fenn ültem a színpadon, ő orgonázott, aztán kérdezett, én meg sztoriztam.

Mészáros Márta készülő filmje, a tabutémát boncolgató Aurora Borealis – Északi fény a megszálló szovjet katonák által nemzett gyermekek története.

Mészáros Márta világhírű asszony. Fel sem tudom fogni, hogy magyar részről olyan nehezen kapta meg a pénzt. Többször volt Cannes-ban, díjat nyert és mégis! Nálunk ez sem elég. Itt van ez a fiatal rendező, a Saul fia rendezője. Nem jut eszembe a neve.

Nemes Jeles László.

Én egy hősnő vagyok. Ötvenszer hívtam, míg beszélni tudtam vele. Azt hittem, kint maradt Franciaországban, vagy nem tudja felvenni a telefont. Megnéztem a filmjét Szombathelyen. Egyedül. Meghívott a mozi vezetője, és egyedül nekem levetítette. Nem mertem elfogadni, de olyan kedves volt! Aztán felhívtam ezt a fiút, mert az első Maár Gyula lett volna, aki átöleli. Mondtam neki: én sokkal finomabban érzékelek, mint ahogy fogalmazok. Még ha bölcsészkart végeztem volna, akkor sem tudnék úgy beszélni, ahogy érzek. Főleg nem egy műről. Pilinszky is nyolcvanezerszer könyörgött, hogy mondjak egy szót a verseiről. Na de hogy képzeli, Jánosom? Én nem tudok a maga verséről beszélni! Mit mondjak én arról, hogy „A lovak, a lovak zuhogó trappban megjöttek a csatakos virradatban…” Hát hogy gondolja? De most megpróbálok valamit megfogalmazni, mondtam ennek a fiatal rendezőnek, talán megérti. Auschwitzról és egyáltalán erről a témáról már rengeteg filmet csináltak. A televízió is bemondja, hogy másodpercenként öt gyerek hal éhen a világon. És akkor ezt végiggondoljuk. De más az, ha ezt látjuk. Vagy azt, hogy beterelik az embereket a fürdőbe, ahol gázt engednek rájuk. Maga valami olyat tudott elérni, mondtam neki, különösen, hogy a Sonderkommando is rájött, hogy nekik is végük lesz, hiába vállaltak fel bármit, hogy én a filmet nézve mindenhova velük mentem. Rájöttem arra is, hogy a hangmérnöke miért kapott különdíjat Cannes-ban. Először nem értettem, hogy a főcím alatt mi a fenének ordítoznak? Aztán felfogtam. Azért, mert már akkor a tudatomba akarta vésni, hogy mikor ordítanak, és mikor suttognak. El tudta nálam érni, hogy magamban én is velük ordítozzak, és hogy azt érezzem, én is megyek a halálba. Ez óriási dolog, ezt a hatást elérni! Végtelenül örültem, hogy a filmet a mennyekbe vitték Cannes-ban, mert itt nálunk már nem tudják eltaposni.

Pilinszky János nevét említette az előbb. Gyakran idézi őt.

Nem a versei miatt lett jó barátom. „Alvó szegek a jéghideg homokban, plakátmagányban ázó éjjelek, Égve hagytad a folyosón a villanyt. Ma ontják véremet.” Ez az egyetlen négysoros, amit tudok. Az ő négy sora. Én a lényét szerettem meg Pilinszkynek. Írt egy cikket nemrég Esterházy Péter a magyar költészetről. Megígérte, hogy elküldi nekem, de vagy elfelejtette, vagy nem találja. Két embert emel ki benne: József Attilát és Pilinszky Jánost. Na, és mi a furcsa? János csodálatosan mondott verset. Másokét is. Vörösmarty Előszóját senki nem tudta úgy elmondani, mint ő. Én csináltam vele egy lemezt, az ő verseivel, aztán Rilkével meg másokkal. Mondom, Jánosom, ha annyira szereti József Attilát, miért nem mondja akkor az ő verseit is? „József Attilát? Én? Soha nem merném! Ő olyan nagy!” Ezt felelte. S valami közöset talált bennük Esterházy. Úgy szeretném elolvasni a cikket, hogy az nem igaz! Kiverem belőle akkor is, ha megöl. Példátlan, bámulatos írás.

Maár Gyula képe előtt ülünk a szobában, egy fekete-fehér portré előtt, amely a velemi házában is ott van.

Szenvedélyes szerelem volt a miénk.

Halála után nem sokkal azt nyilatkozta: „Amikor szóba került köztünk az elmúlás, Maár Gyula azt mondta, előbb neki kell elmennie, mert én túlélem az ő halálát, ő viszont nem élné túl az enyémet. Mégis úgy éreztem, minden elveszett.”

Négy férjem volt, de nem véletlen, hogy Maár Gyula volt az első, akitől gyereket akartam. Mondtam is ott, a kórházban, amikor felébredtem a klinikai halálból, hogy Maár Gyula, drága, hogyan tudjuk majd mi elveszíteni egymást, hiszen mi nagyon összetartozunk. Tiszteljük egymást, szeretjük a másikat. Emberileg is, művészileg is. De nem merek Maár Gyuláról beszélni, megmondtam, hogy róla nem beszélek. Hatvanéves koromban Moszkvában voltunk, ott mondtam neki: „Maár Gyula, drága, én viharosan éltem, de nem azért, mert annyira viharosan akartam, hanem mert mindenkit átléptem. Meguntam őket, mert átláttam rajtuk. De Maár Gyula, kedves, mostantól fogva csak papíron leszünk házasok. Te olyan csodás férfi vagy, legyen új csajod!” Ő is mindenkit otthagyott, de nem bántott meg senkit.

Mekkora emberi nagyságra vall egy ilyen gesztus: „Szeretlek, de szabad az út előtted.”

Mi egymáshoz tartozunk így is. Rólam már hatvanéves koromban üvöltött, hogy egy férfitól sem akarok semmit. De ezen a pályán, amin én vagyok, nyugodtan lehet udvarolni. Egyszer úgy feküdtek le előttem a férfiak, hogy ők voltak a lépcsőfokok. Engem a mostani fiatalok is imádnak. Nagy Ervin, Fekete Tibor, akikkel a Katonában játszottam, Rába Roland, aki a Nemzetiben rendezett. Nem sorolom. Ők sem pusztán azért imádnak, mert én egy kedves, bolondos öregasszony vagyok, hanem mert elcsodálkoznak azon, hogy mit tudok. Maár Gyulával mi mindenre egyformán reagáltunk. Fényre is, árnyékra is. Hetvenötödik születésnapján felhívták őt a rádióból, és megkérdezték tőle, mit érzett, amikor megtudta, hogy Törőcsik Mari klinikai halott. Azt mondta: „Erre nincs emberi szó. Erre nem lehet válaszolni. Egyet tudtam, hogy Marinak vissza kell jönnie. Teljesen. Mert nekem kell elmennem előbb. Mariban van emberi erő, hogy túléljen. Ha ő nincs, nekem végem van. Nem azért, mert öngyilkos lennék. Én Mari nélkül lépni sem tudok. Ha ő nincs, én nem létezem.” Mi így tartoztunk össze. Azért olyan rossz nekem nélküle.

Makk Károly mesélte, hogy a Szerelem forgatásán találkoztak először. Maár Gyulát a Filmvilág küldte ki riportra.

Ránéztem, és megkérdeztem valakitől, hogy ki ez? Mondták, hogy Maár Gyula. Nős? – kérdeztem. „Igen.” Kár, mondtam. Kimentem a Nemzeti Színházzal Moszkvába, aztán folytattuk a forgatást. Maár Gyula megint ott állt. Odamentem hozzá, átöleltem, és azt mondtam: Itt vagyok!

Ebben az évadban tovább vendégeskedik a vígszínházi Átutazókban, amelyben egyetlen szó nélkül, pusztán a gesztusaival, a járásával teremt imádnivaló figurát. Szereti az előadást?

Szeretem, csak azt sajnálom, hogy havonta mindössze egyszer játsszuk. Legalább kétszer kellene. A hónap elején és a végén. Nem szabad, hogy elvesszen a darab zeneisége. Nagyon kell koncentrálnia mindenkinek.

Vasziljev elutazott, Az öreg és a tenger próbái félbeszakadtak. Lesz folytatás? Miben maradtak?

Nem maradtunk semmiben. Majd meglátjuk, mi lesz. Velem, Vasziljevvel… tudja, én mindenre kapható vagyok, ha Vasziljev rendez. Ha kell, fejjel megyek a falnak. Nem ismerek lehetetlent. De most nem érzek magamban annyi erőt, hogy megfeleljek az elvárásainak. A kórházban azt mondta Karádi professzor, hogy nekem alig van tüdőm. Nagyon megijedt ő is, mert most súlyos hörghurutom volt. Bármikor begyulladhat a tüdőm. Az pedig azt jelenti, hogy meghalok. Ezt közölték velem. Két órán át beszélni ilyen beteg tüdővel… most biztos, hogy nem, mondta a professzor. És lehet, hogy már soha. Le vagyok tiltva orvosilag. Nem engedik. Nem is bírnám. Már ilyenkor is, amikor ennyit beszélek, úgy elfáradok, hogy aztán megszólalni sem tudok. Nagyon nem vagyok jól, az az igazság. Ha kell, valahogy mindig összeszedem magam, meg is csinálom, ami a dolgom, de ami utána jön… megdöglök a kezem miatt! Tudja, nekem az életem volt a színjátszás. De már egyre nehezebb. Van a Brandban egy monológom. Azt azért elmondom. Megnézte az előadást Zsámbéki Gábor, a Katona József Színház rendezője. „Zsótér Sándor nagyon jó rendező – mondta –, talán én is, de maga olyanokat tud a világról, meg az életről, hogy attól meg kell szakadni a szívnek. Nincs a világon rendező, aki ezt így magának le tudná diktálni!” Na, ennyi! Ez elég, nem?