Nyolc évtized bölcs derűjével

Miklósi Péter és Mayer JuditSomogyi Tibor felvételeA márciusi időpont Mayer Judit kifejezett kérése volt, mert mint bevallotta, a tavasz a kedvenc évszaka, a telet nagyon nem szereti. Miklósi Péter így jellemezte a műfordító-szerkesztőt: „Valamennyi megnyilvánulását egyfajta sajátos derűvel tudja fűszerezni.” Akik személyesen ismerik Mayer Juditot, bizonyára megerősítik szavait. Az a fajta ember ő, akiről már az első találkozáskor is a legnagyobb bizonyossággal megállapíthatjuk: jóban van önmagával. Kiegyensúlyozottság, nyugalom és bölcs derű sugárzik a lényéből.

Az est házigazdájának első kérdése így arra irányult, kislánynak is ilyen nyugodt volt-e? Mayer Judit elmondta, gyerekként ritkán kapott ki, ami azt jelzi, hogy nem volt „nyugtalan gyerek”. „Elég szigorúak voltak hozzám a szüleim, sokat köszönhetek nekik”, tette hozzá. Édesapja erdélyi származású, ő azonban 1923. július 14-én már beleszületett a „pressburger valóságba”. Mayer Juditról az is közismert, hogy szülővárosa történelmének avatott ismerője, „két lábon járó bedekkernek” is nevezik, és általa a Múzeumi Szalon közönsége egy rövid, képzeletbeli sétát is tehetett a hajdani Pozsony utcáin, és megtudhattuk, milyen volt az élet a városban a két világháború közötti időszakban. Arról is mesélt, hogy az akkori három nemzetiségű városban „egy házon belül az emberek igyekeztek öszszeférni”, és teljesen természetes volt, hogy ha a Kiskárpátok Turistaegyesület tagjai beszélgettek egymással, akkor egy-egy mondat magyarul kezdődött és németül fejeződött be, vagy fordítva. Az esten szó esett a közéletről, az akkor működő pártokról is. „Pozsonynak ma már csak a kövei régiek, a lakossága teljesen kicserélődött. Ezt a várost úgy, ahogy van, én mégis szeretem, mert a gyermekkorom, ifjúságom színhelye” – mondta a műfordító-szerkesztő, akinek élete jellegzetesen közép-európai, hiszen úgy volt hat különböző ország polgára, hogy közben alig tette ki a lábát Pozsonyból. Mesélt a munkaszolgálatról, majd a hontalanságban telt évekről, amikor alkalmi munkákból tartotta fenn magát, arról, mennyi erőfeszítésükbe került, hogy a saját lakásukból ne rakják ki őket az utcára csak azért, mert nem megfelelő a nemzetiségük.

Szlovákiai magyarnak lenni felelősség vagy léthelyzet? – kérdezte vendégétől Miklósi. „Is-is” – válaszolta Mayer Judit, s a már említett derűs bölcsességével hozzátette: „Meg kell bocsátanunk azoknak is, akik reszlovakizáltak, mert akkoriban a »daráló« jól működött, és a gerincet sokféleképpen meg lehet törni”.

Felidézte a Szlovák Mezőgazdasági Könyvkiadó magyar szerkesztőségében töltött éveit: a kiadónak 1954-től 1966-ig volt a szerkesztője, és azért is számít fontos állomásnak az életében, mert ott kezdett el fordítással foglalkozni. Fordítói pályája kapcsán szóba került Karel Čapek is: Mayer Judit ugyanis az általa fordított művek közül a híres cseh író A szenvedelmes kertész című kötetét tartja a legkedvesebbnek. Čapek íróként, emberként egyaránt közel áll a szívéhez. A jó fordító Mayer Judit szerint az, akinek van egyfajta áttekintése, általános műveltsége, aki nagyon jól ismeri az anyanyelvét, és majdnem olyan jól a nyelvet, amelyből fordít. És egy jó tanács a tapasztalt műfordítótól a kezdő pályatársaknak: mielőtt elkezdenek fordítani, egyáltalán ne olvassanak fordításelmélettel foglalkozó irodalmat...

Mayer Judit elárulta továbbá, hogy a szerkesztői munkában is legalább annyi öröme telt, mint a műfordításban. Mindkettőből kivette a részét, hiszen 1969-től a Madách Könyvkiadó vezető szerkesztője volt 1986-os nyugdíjba vonulásáig. Műfordítóként és szerkesztőként szerzett tapasztalatait később Jakab István tanár ösztönzésére nyelvművelőként is kamatoztatta, két évtizeden keresztül hallhatták őt a hallgatók a Csehszlovák, majd a Szlovák Rádió magyar adásának Anyanyelvünk című műsorában. Tevékeny életét egy tucat rangos díj és kitüntetés fémjelzi.

Miklósi Péter azon kérdésére, egyedül élve soha nem érezte-e magányosnak magát, „nem”-mel válaszolt. „Mindent meg lehet szokni” – tette hozzá azzal a már említett sajátos derűvel.