Nyáron szabadul a kicsi görög

 Az egykori lakatosfiúból lett bűnöző valós eseményeken alapuló történetével Harsányi Gábor hatalmas népszerűségre tett szert annak idején. Nem sokkal korábban egy másik sorozat, az Egy óra múlva itt vagyok örök kisembere, Láng Vince szerepében lopta be magát a nézők szívébe, s ez a két karakter azóta is elválaszthatatlan rokonszenves egyéniségétől. Játszott ő természetesen színpadon és kamera előtt is rengeteg más figurát azóta. Közös nevezőt keresve élethűen megformált szerepei között arra a megállapításra jutunk: pályája kezdetétől fogva a nehéz körülmények közül minden erejükkel kitörni vágyó, sokszor megalázott és megszomorított, a becsületüket azonban soha fel nem adó hétköznapi hősök arcképcsarnokát gazdagította.
 
Nem született nyakkendős embernek, vallja. Kimondja, milyennek?

Középpolgárnak. Bár a színművészet a szakmám, mégsem szeretem a feltűnősködést. Inkább a visszahúzódást, a csendes elmélkedést. Ugyanakkor az egész életem kemény küzdelem. A sikerekért meg kellett küzdenem.
 
Mit élt meg kudarcként?

Általában azt, hogy ha elértem valamit, és tovább akartam lépni, bezáródtak előttem az ajtók. Mindig újra kellett építkeznem. Ez így ment, a fejlődés azonban megvolt, és megvan. Máshogy fest a kép, ha életművé rakod össze a munkádat, és másképpen, ha darabjaira szeded szét az egészet. Bár a láncszemek között akadnak rozsdásak is, valamit mégis elértem az életben, amire büszke vagyok bizonyos fokig. De még mindig szeretnék valami szépet, értékeset és szórakoztatót létrehozni, ami örömet és boldogságot jelent az embereknek. Csak rá kellett ébrednem, hogy ez irtó nehéz vállalás. A körülmények nem igazán engedik. Még akkor sem, ha tiszteletet, elismerést, megbecsülést érzek magam körül. De látod a másik szemében, hogy mit akarsz, te már elmúltál ennyi meg annyi, tehát bizonyos szinten le vagy írva. Ez így van sajnos. Erről nem tehetsz.
 
Amellett, hogy rengeteget játszott, írt vagy húsz darabot, most pedig a Jó estét nyár, jó estét szerelem folytatására készül. A forgatókönyvvel már el is készült.

Igen, de mindig a pénz! Az a fékező erő. Szeretném nyáron elkezdeni a forgatást. Biztos lesz, aki majd azt gondolja, hogy előveszem a régi sikert, és abból próbálok újat csiholni. Engem nem ez izgat igazából.
 
Hanem az, hogy miképpen tud talpra állni egy ember, miután kijön a börtönből? Hogy be tud-e illeszkedni egy számára egészen új társadalmi rendszerbe?

Ez az egyik. A másik: a színészi feladat. Huszonhárom éves vagyok, amikor befejeződik a történet, Fejes Endre műve, amelyet Szőnyi G. Sándor vitt filmre. Sok év múlva szabadul a pali, és az én arcommal jön ki. Nincs maszk. Ez az érdekesség ebben. Ilyen filmet még nem csináltak, ami ennyi év múlva folytatódik.
 
Fel tudta, fel akarta venni Fejes Endre írói stílusát?

Erre nem volt szükség. Azt a stílust felvenni nem lehet. Csinálni sem. Azt csak ő tudta. Eszem ágában sem volt, hogy én azt megpróbáljam visszaadni. Ez már másik ember, aki szabadul, hiszen a 21. században jön ki a börtönből. Digitális világba érkezik, de a gyökerei megvannak. Miben fog megkapaszkodni, hogyan talál magára, elbukik-e vagy sem ebben a könyörtelen világban? Ez érdekel.

 
Fejes Endrével, a hatvanas-hetvenes évek magyar prózájának egyik markáns alakjával, a Rozsdatemető, a Vonó Ignác, a Cserepes Margit házassága és más jelentős művek írójával milyen kapcsolatba került a Jó estét nyár, jó estét szerelem forgatásakor?

Nagyon kedvelt, nagyon szeretett. Különösen akkor, amikor a Thália Színházban dolgozott, ahol tizenegy évig voltam tag. A Mocorgót és a Rozsdatemetőt írta Kazimir Károlynak. A görög diplomata szerepére ő szúrt ki engem. Akkor már megvolt a regény. Annak azonban közel sem volt akkora sikere, mint a filmnek. Gyakran jártam hozzá. Aztán egyik pillanatról a másikra visszavonult. Megbántották. Üldözték vagy üldözési mániája volt. Minden megtörténhetett. Bezárkózott a hegyen a kis házacskájában. Akkor már nem engedett magához senkit. Aztán eladta azt a házat, és Újpestre költözött. Többször próbáltam vele felvenni a kapcsolatot, sajnos nem sikerült. Ismertem a dolgozószobáját, láttam a finom, gyönyörű kézírását, a rendben tartott tárgyait az íróasztalán, a tollait pontosan a helyükön… volt az egészben valami különleges, felemelő. Közvetlen ember volt. Mindenkinek a veséjébe látott. Ránézett valakire, és azonnal tudta, kicsoda-micsoda az illető. Ki is mondta, amit gondolt. Összeveszett a nomenklatúrával. Le is építették őt. Hogy ezt magának is köszönhette? Nem tudom. De az biztos, hogy a kor egyik legnagyobb írója volt.

Örkény István Tóték című darabjában a Thália Színházban az Őrnagyot játszotta. Méghozzá Latinovits Zoltán után, akivel együtt szerepelt Révész György filmjében, Az öregben. Egy bánya melletti szivattyúházban lett a társa, majd a barátja, ahol a gépek karbantartásával voltak elfoglalva. Jól kijöttek egymással? Vagy megszenvedte Latinovits nehéz természetét?

Fiatal voltam, de már sikeres, amikor összekerültünk. Nem vagyok beképzelt, inkább szerény, mégis azt mondom: egy tehetséges ember a szagáról megismeri a másik tehetséget. És ha nincs köztük konkurenciaharc, akkor tiszteli őt, és nagyon jóban tudnak lenni. Én azt éreztem akkor, hogy Latinovits Zoltán állandóan menekül, talán éppen maga elől. Elég komoly pszichés problémái voltak akkoriban. A tatai tónál forgattunk, nagyon meleg volt. Ragasztott szakállal kellett játszania. Az valami borzalmas, még a legyek is rárepülnek, és beleragadnak. Azt legszívesebben letépné az ember. Ő tűrte. Szépen. De ott volt az arcán a reménytelenség, amit akkor nem tudtam megfogalmazni. Az öreg volt az utolsó filmje. Utána történt a szerencsétlenség. A vonat. Ugrott vagy nem ugrott, lökték, nem lökték, sokféle elmélet született ezzel kapcsolatban. A család csak annyit mond, hogy szerencsétlenség áldozata volt. Így kell elfogadni. Vagy a vonat svungja, ami beszívja az embert! És gondolom, volt benne gyógyszer is. Lehet, hogy szédült. A fene tudja. Nagyon szép volt, amit csinált, csak nem tudott kiteljesedni. Én hónapokon keresztül közvetlen közelről figyelhettem, hogyan építkezett az Őrnagy szerepében.
 
Akkor még az inast, Cipriani professzor inasát játszotta a darabban, később vette át az Őrnagy szerepét.

A próbafolyamat alatt mélyen megismertem a technikáját. Ott mérnöki rend volt, ami kicsit zavarba is ejtett. Ő volt az egyik nagy mesterem, a másik Somogyvári Rudolf, a harmadik Szabó Gyula. Miközben az inast játszottam, figyeltem, hogyan alakítja a magatartását a szöveghez, a gondolatokhoz. Nagyon érdekes volt. Főleg, ha nem beszélt, ha csak a testkultúrájával fejezte ki magát. Sokat lehetett tanulni tőle. Durva időszak volt az. Már nem is érezte jól magát, amikor átvettem tőle a szerepet. Mondtam is neki Az öreg forgatásán, hogy már én játszom az Őrnagyot. Felhívott telefonon. „Jó vagy a szerepben – mondta. – De én még nálad is jobb voltam.” Éreztem a hangjából, hogy viccelődött. „Ha verset mondasz, te vagy a költő. Ne színészkedj!” Ezek is az ő szavai. Ő mindig a költő lelkiállapotából mondta a verset. Élvezhetővé, érthetővé tette.
 
Keresem a tekintetét a szemüveg mögött, de nem találom.

Hiába a sport, a karbantartás, felkelek, elindulok, beülök az autóba, és azt veszem észre, hogy valami nem stimmel. Nem úgy látok, ahogy kell. Így vezetni nem lehet. Irány az orvos, de gyorsan. Ki is derült azonnal, hogy szürke hályog. Mindkét szememen. Gép alá feküdtem. Megfelelő légzéstechnikával, különböző gyakorlatokkal képes vagyok rendbe hozni a vérnyomásomat, a szürke hályoghoz kevés voltam. De túl vagyok a nehezén. Az orvos kérte, hogy pihentessem a szemem, használjak napszemüveget. Bent van egy idegen lencse. Egy ideig még könnyezni fogok, aztán elmúlik. De már jól látok. Ez nagyon jó érzés. Nem ülhetek be bizonytalanul a volán mögé.
 
Darabjai közül az egyiknek, a Börtönszínháznak angol nyelvű változata is van.

Nem én fordítottam le. A gimnáziumban az oroszt latinnal együtt tanultam. Még mindig itt van a fülemben. A németet otthonról hoztam. Édesanyám nagyon jól beszélte. Az angollal volt némi problémám. Idősebb korban vettem fel. Akkor már nem úgy fog az agy, de középfokra felhoztam magam. A Börtönszínházat évekkel ezelőtt megnézte egy amerikai magyar a Budapesti Kamaraszínház stúdiójában. Lefordította angolra, annyira tetszett neki. Ki is vittük az előadást egy nemzetközi színházi fesztiválra New Yorkba. Egy óra tizenöt perc. Egy amerikai színész felmondta a szöveget, és az alapján megtanultuk. Kiderült, hogy élvezhetően. Az első előadáson öt ember ült a nézőtéren. Lejátszottuk. A másodikon már tizenöten voltak, a harmadikon telt ház előtt léptünk színpadra. A végén megnyertem a legjobb férfialakítás díját az off-Broadwayn. Élvezte és értette a közönség. Súgónk nem volt. Az első előadás előtti éjszakán pánikrohamot kaptam. Hideg-meleg vízzel kellett tusolnom, és nem volt finom ágyacskám, mert egy ronda panzióban laktunk iszonyú körülmények között. De akkor is azt mondom, hogy megérte. Az idő sajnos a legszebb alakításokat is elmossa.
 
A film túléli a színészt.

Az igaz. Pécsi Sándor mondta, amikor a Jó estét nyár, jó estét szerelemben játszottunk, ő volt az egyik lány apja, hogy: „Figyelj oda erre a filmre! Lehet, hogy sokat fogsz még forgatni, de ha lesz egy olyan filmed, amelyet ötven év múlva is játszani fognak, akkor elmondhatod, hogy színész vagy.”
 
És most jön a folytatás.

Reménykedem, hogy meg tudjuk csinálni.

A szerző a Vasárnap munkatársa