Nyakig a katyvaszban

Ilyen ritkán színre kerülő kortárs szerző szerintem már reklamált volna az igazgatónál.A Tévedések vígjátéka a helyzetkomikumon alapuló darabok mintapéldánya, egy szárnyát bontogató fiatal zseni tollából, aki már ismeri annyira a színház világát, hogy tudja, mekkorát brillírozhat a két főszereplő, ha kettős szerepet kell eljátszania. Az ikerfiúk egy hajótörés következtében csecsemőkorukban elszakadnak egymástól, illetve anyjuktól, és egyikük, akit kalmár apja nevelt fel, tizennyolc évesen a többi családtag keresésére indul. A másik nem is tudja, hogy ikerfivére van. Házasember, nagyúr egy városban, ahová apja városából tilos a belépés egy régi politikai viszály miatt. A kalmár mégis odamegy, mert most már mindkét fiát keresi. Elfogják, ki is végeznék még aznap este, ha nem váltja ki magát sok pénzzel. Pénze nincs, senkit sem ismer a városban, lúzer helyzet ez, mert dúsgazdag fiának fogalma sincs az apja jelenlétéről. A szerző még egyet csavar a sztorin: ugyanazon az éjszakán, ugyanabban a fogadóban egy szegény asszonynak is ikerfiai születtek, akiket a kalmár megvásárolt (!), hogy saját fiai szolgáivá nevelhesse őket. (Vajon mikor jön el újra ez a világ? Talán már nem is vagyunk olyan messze tőle.) Ez a két csetlő-botló, végletekig karikírozott figura a két úrfi mellett liheg pulikutyaként, és szakasztott egyformák. Ez az alaphelyzet. És még egy fontos dolog: a gazdag fiú felesége halálosan féltékeny. Léner András budapesti vendégrendező vélhetőleg úgy gondolta, ez egy burleszk, amelyben folyamatosan rohangálni, kiabálni és bohóckodni kell. Hiszen attól kezdve, hogy a testvérét kereső fiú megérkezik a városba, mindkettejükkel „megmagyarázhatatlan” dolgok történnek, félreértés félreértést követ, hamarosan mindenki mindenkit bolondnak néz, csak bírjuk követni, mikor kik vannak a színen, ki kinek a szolgájával, feleségével, ismerőseivel beszél éppen. És a nagy katyvaszban valahogy elhalványul a komédia drámai rétege. Az, hogy itt egy széthullt családról van szó. Meg arról, hogy nézőpontoktól függően hány arca lehet a valóságnak. Férfilelkekről és női lelkekről. Groteszk horrorról. Bizalomról és bizalmatlanságról. Arról, hogy mennyire ismerjük, illetve nem ismerjük a mellettünk élő embereket, vagy magunkat. A kassai előadást a két úr-szolga párost játszó Nádasdi Péter és Benkő Géza viszi a vállán. Az ő intelligens, mértéktartó, néhol már-már bravúros játékuknak köszönhetően nem fullad a dolog Frédi és Béni-szintű szórakoztatásba. Mert egyébként csaknem minden feltétel adott a kisikláshoz. Ollé Eriket is dicséret illeti, az apa szerepében mintegy keretbe foglalja a sztorit, az elején és a végén is szépen, józanul ránt minket vissza a valóságba. A női karakterek viszont kidolgozatlanok. Adriana, a féltékeny feleség (Latócky Katalin) többnyire rikácsoló hisztérika, bohócjelmezbe öltöztetett húga, Luciana (Lax Judit) pedig szinte elvész a színen. Pedig Shakespeare összetettebb szerepet szánt neki, hiszen titokban szerelmes nővére férjébe. Ez a dráma azonban a sok rohangálás, hadonászás miatt nem bontakozhat ki. A legelhibázottabb figura szegény Pólos Árpádé, aki Dr. Csipetként a nagyúrnál és szolgájánál megállapítja az elmebajt, és elrendeli elzárásukat. Ő valamiért a nagy szakállú jóisten „jelmezét” kénytelen magára ölteni. Kellemes meglepetés viszont a színháznál egyébként menedzserként dolgozó Szpisák Gyula, aki három-négy percben olyan hitelesen hozza az úr enyhén becsípett haverját, hogy a rendszeresen részeget alakító Forgács Gábornak is lenne mit tanulnia tőle. Az általam látott nyilvános főpróbán a külön-külön működő jelenetek nem álltak össze kerek egésszé. Ez azonban a nyolcadik-tizedik előadásra rendbe szokott rázódni. A jelmezek eklektikáját (Benkő Gézát is bohócnak öltöztette Őry Katalin kosztümtervező, hadd legyen mindenki számára világos, hogy ez egy vicces figura) valamelyest ellensúlyozza a már-már minimalista díszlet. A legjobban funkcionáló része egy kétajtós szekrény, amelyet rengetegféleképpen lehet használni, még ha sokszor láttunk is már ilyet színpadon. Az előadás zenéjének instrumentális része rendben van, a nyitányban, a fináléban és az első felvonás közepén beiktatott szöveges szerzemények nélkül azonban nagyon jól meglettünk volna mi, nézők. Sőt talán a színészek is, mivel az elején, amikor valamennyien színpadon vannak, playbackről megy az ének. Ahogy azt kedves barátném a végén megjegyezte, ebben a Tévedések vígjátékában sok a vígság, de sok a tévedés is. Nos, ennél frappánsabban magam sem foglalhatnám össze a tanulságot. Arra viszont kiváló a kassai előadás – Nádasdy Ádám fordításának is köszönhetően –, hogy megszerettesse Shakespeare-t az utca emberével. És ezért mindenképp jár a Thália Színháznak a gigalájk és a megarespekt.