Nosztalgia, ami nem cukormáz

A film már a legelején bedobja a horrorok és thrillerek közkedvelt elemét azzal, hogy utal rá, a főszereplő, Eloise (Thomasin McKenzie) pszichésen labilis, és akár édesanyja mentális betegségét is örökölhette. Mindezek ellenére az Utolsó éjszaka a Sohóban meghatározó zsánere a dráma, ráadásul egy esztétikailag nagyon szépen kivitelezett drámáról van szó, melybe a thriller és a horror elemeit vegyítették.

Eloise hatvanas évek iránti vágyódása pazar formai keretet nyújt a filmnek. A rendezőt nem a Beatlesszel betörő underground érdekli, hanem a hatvanas évek swingelő Londonja, tehát az undergroundot megelőző és azzal párhuzamos populáris kultúra, amikor a divat, a könnyűzene, az egyre szabadabb szexuális élet adták a korszak pezsgését. A hatvanas évek hangulatát pazar zenei aláfestéssel alapozza meg a film, melyet olyan sztárok slágereiből válogattak, mint Dusty Springfield, The Kinks, vagy épp Sandie Shaw. A hatvanas évek divatja pedig a produkció látványvilágát hatja át – Brigitte Bardot-hajviseleteket és Audrey Hepburn-szabású ruhákat vonultat fel a film, amihez a korabeli filmszínházak gazdagon díszített termei szolgáltatják a hátteret. Londonnak ezt az élénk korszakát természetesen a hollywoodi filmipar is kiaknázta akkoriban, jelentős hasznot húzva abból, hogy idealizálta ezt a világot. Az Utolsó éjszaka a Sohóban utalás ezekre a filmekre is.

A rendező ugyanis nem csupán kiegészítő cukormázként használja a letűnt kor iránt érzett nosztalgiát. Pont ellenkezőleg, a nosztalgia érzésének bonyolultsága adta számára a történet indítékát. Wright ugyan később született, szülei emlékei révén ismeri a korszakot. „Aki megélte a hatvanas éveket, nagyon lelkesen szokott mesélni azokról a fékeveszett időkről. Néha azonban azt érzem, van valami ilyenkor a levegőben, ami azt sugallja, egyes dolgok nincsenek kimondva” – mondta egy interjúban Wright. „Ha rákérdezek, hogy mi az, általában azt a választ kapom, hogy az akkor bizony egy kemény időszak is volt.” A film pedig pont annak jár utána, mi az, amit nem látunk meg, amikor a nosztalgia ködén át tekintünk a múltba. Hiszen valljuk be, hajlamosak vagyunk csak a szépre és a jóra emlékezni, amikor elmúlt időket elevenítünk fel. Érdekes jelenség a mai kultúránkban, hogy nem csupán olyan időket idealizálunk, melyeket mi magunk éltünk meg, hanem olyanokat is, melyeket nem. A nosztalgia így még összetettebb jelenséggé válik, mert a vágyódás, amit egy letűnt, de általunk meg nem élt kor iránt érzünk, nem lehet autentikus, hiszen sosem éltük meg azt, ami iránt vágyódunk. Wright szerint a múlt, amit a nosztalgia vetít elénk, pont ezért veszélyes: olyan formában ugyanis, ahogyan a kép az idealizált korszakról él bennünk, sosem létezett. Számunkra a nosztalgia csupán egy narratíva.

A film azt a pillanatot járja körül, amikor a múlt utáni vágyódás veszélyes helyzetbe sodorja a főszereplőt. Eloise hatvanas évek iránti nosztalgiája megkülönbözteti őt kortársaitól, és gazdag inspirációs forrást jelent a munkájához, a kötődés egy ponton azonban veszélybe sodorja. Kialakul egy kapocs közte és egy, a hatvanas években élő, vele egykorú lány, Sandy között. Eloise álmaiban Sandy életébe lép át, a hatvanas évek Sohójába. Ahogy egyre többet és többet tud meg Sandy életéről, úgy ölt egyre ijesztőbb képet a hatvanas évek világa.

Sandy énekesnő szeretne lenni, és igyekszik színpadra jutni a Sohóban, mely történelmileg mindig is a metropolisz legfontosabb szórakoztatónegyede volt. A hatvanas években virágkorukat élik itt a mozik, a zenei klubok, a színházak, és élénk éjszakai élete mellett a szexipar központja is a Soho. Sandy öntudatos lány és tehetséges, a hatvanas évek Sohójában azonban nem könnyű a világot jelentő deszkákra kerülni. A Café du Paris-ban összefut a sármos fiatal férfival, Jackkel (Matt Smith), akinek megvannak a maga kapcsolatai a szórakoztatóipar világában, Sandy pedig, úgy tűnik, elbűvöli. Hamar kiderül azonban, Jack nem viselkedik tisztességesen a lányokkal, akik karriert szeretnének építeni.

Az egyik legjobb rendezői fogás a filmben a tükrök használata, melyek a Café de Paris pazar enteriőrjének elemei. Ezt használja ki Wright azokban a jelenetekben, ahol Eloise és Sandy mindketten megjelennek. Ilyenkor egymás tükörképeként viselkednek, és gyakorta valóban tükör választja el őket egymástól. A tükör így szimbolikus válaszfalat képez a múlt és a jelen, a nosztalgia és a realitás között, és nem véletlen, hogy többször látjuk darabokra törni, ami arra figyelmeztet, hogy a kettő közötti határ olykor veszélyesen vékony. A szétrepedező tükrökkel pedig fokozatosan foszlanak szét a hatvanas évek swingelő Londonjával kapcsolatos illúzióink, és be kell látnunk, hogy mindaz, amit a nosztalgia ködén át csillogásnak tűnt, nem más, mint vér és könnyek, ha egyéni női történeten keresztül nézzük.

Edgar Wrighttól meglepetés az Utolsó éjszaka a Sohóban, hiszen eddig autós-üldözős akciófilmek rendezőjeként ismerhettük (hatalmas kasszasiker volt 2017-es rendezése, a Nyomd, Bébi, nyomd). Matt Smith-re és Anya Taylor-Joyra azonban mintha rászabták volna Jack és Sandy szerepét. Talán karakteres arcvonásaik tehetnek róla, úgy tűnik, mindkét színészt előszeretettel hívják a rendezők múltban játszódó történetekbe. Smitht A koronában láthattuk Fülöp herceg szerepében a Netflixen, míg Anya Taylor-Joy a Sundance fesztiválon tűnt fel a 2015-ös A boszorkány című produkcióban, egy 17. századi New England-i telepesekről szóló horrorban, és főszerepet játszott a tavalyi Jane Austen-adaptációban, az Emmában, majd a netflixes Vezércselben is, amely Amerikában ugyan, de szintén a hatvanas években játszódik. Az Utolsó éjszaka a Sohóban egy sor olyan brit színészt is felvonultat, akik valóban megélték a hatvanas éveket. Diana Rigg is játszik a filmben, akinek ez volt az utolsó szerepe, melyet halála előtt befejezhetett még.