Nizsinszkij partnere volt

Karszavina a Gyagilev társulat vezető balerinája volt, Mihail Fokint, a kor leghíresebb koreográfusát pedig több táncmű megalkotására ihlette. Neki kreálta a Petruskát és a Tűzmadarat, amelyben Vaclav Nizsinszkij partnereként táncolt. Hazáját a forradalom után, 1919-ben hagyta el, miután összeházasodott Henry James Bruce angol diplomatával. Neve később sem halványult el a balett világában, hiszen a tánccal nem hagyott fel. Ő lett a mestere Margot Fonteynnek, minden idők egyik leghíresebb angol balerinájának, Nurejev legendás partnerének. Színház utca című könyvét, amely Fuchs Lívia remek szerkesztésében (és Urbán Máriával közös fordításban) most jelent meg először magyarul, 1930-ban írta Londonban. Amint a könyv előszavából kiderül: Vályi Rózsi, a neves magyar tánctörténész egy évvel azután, hogy a memoár megjelent, már fordítani kezdte Karszavina visszaemlékezéseit, ám egyetlen kiadó sem vállalkozott a megjelentetésre, a gépiratnak pedig azóta nyoma is veszett. Karszavina a korszak egyik legnagyobb balerinája (Anna Pavlova örök vetélytársa) volt, és a szentpétervári Színház utcában (Tyeatralnaja ulica) végezte tanulmányait (ma: Vaganova Koreográfusi Intézet), ahol a nemzetközi balettvilág több jeles képviselője koptatta a balett-termek padlóját. Két alkalommal Budapesten is fellépett. Magyarország később is fontos szerepet kapott az életében, hiszen férjét 1931-ben kinevezték a Magyar Nemzeti Bank tanácsadójának, és jó ideig a Dísz tér 10. alatt laktak. A négy részből (A növendék, A Mariinszkij Színház, Gyagilev, Háború és forradalom) és huszonhét fejezetből álló könyv kétségkívül legizgalmasabb oldalai azok, amelyeken Karszavina Gyagilev és Nizsinszkij kapcsolatáról mesél finoman és érzékletesen. Példaként álljon itt egy 1928-as történet. „Amikor egy rövid, karácsonyi turnén Párizsban voltunk, Gyagilev felvetette, hogy meg kellene látogatnunk Nizsinszkijt. Aztán továbbgondolva az ötletet, jobbnak látszott őt elhozni a színházba, amikor én táncolom a Petruskát. Nizsinszkijt 1913 óta, amikor megvált társulatunktól, és Amerikába ment táncolni, nem láttam. Oroszországban kaptam először hírt a betegségéről, azt mesélték, elméjének zavarodottsága először a túlzott gyanakvásban nyilvánult meg. Azt képzelte, hogy mindenfelől gonosz ellenségek veszik körül, csak úgy volt hajlandó színpadra lépni, ha előtte egyik embere ellenőrizte a süllyesztők biztonságát, és megbizonyosodott róla, hogy nincsenek üvegcserepek a padlón. Hamarosan azonban már nem a félelmek kínozták, hanem elvesztette emlékezőképességét, azt sem tudta, hogy ő kicsoda. Az ő tragédiája ezzel véget ért, de nem fejeződött be azok számára, akik közel álltak hozzá, és akik kétségbeesetten próbálták eloszlatni az elméjét borító sötétséget, megpróbálták újból és újból elmondani neki, hogy ki is ő. Ám hiába próbálkoztak, a ráolvasás nem segített. Az önáltatás periódusa után Nizsinszkij tökéletes apátiába süllyedt, és szinte sohasem szólalt meg – bár nézni is kínos volt, tehetetlenek voltunk.” Bekerült a kötetbe egy interjú is, amely eredetileg a BBC-ben hangzott el 1965 márciusában. Izgalmas beszélgetés. Visszatekintés gazdag előadóművészi pályájára. Ebben mesél Budapesten töltött időszakáról is: „1933-ban hagytam el Londont, hogy csatlakozzak a férjemhez, aki Budapestre költözött. Nekem ez volt a legjobb pillanat ahhoz, hogy végleg búcsút mondjak a színpadnak. Budán, a Várban laktunk, amit ma is bástyák és sánc vesz körül, belül pedig elbűvölő kis utcácskák, régi nemesi paloták találhatók, amelyek közül soknak a kapuja fölé török fejek vannak bevésve. A családok férfi tagjai közül sokan küzdöttek a mohácsi csatában, amikor Jan Sobieski (sic!) végül kiűzte a törököt. E háború emlékét őrzik azok a földalatti folyosók is, amelyek a házaktól a Dunához vezetnek, és amelyeken át, hasonlóan a falakon belüli titkos lépcsőkhöz, el lehetett menekülni. Sztravinszkij egy koncertturnéja alkalmából meglátogatott minket. Teljesen lenyűgözte őt az ablakokból elé táruló látvány, alattunk a Duna és a túlparti, pesti fények. Azt mondta, sokkal szívesebben zárná az estéit nálunk, mint az éjszakai klubokban. Budapesten az embernek az az érzése támad, mintha a magyarok soha nem feküdnének le! Óh, olyan vidám és szeretetre méltó emberek!” Balettmesteri tevékenysége mellett Karszavinának az írás volt a másik nagy öröme. Maina Gielgud is úgy emlékezik rá, hogy tőle kapta a legtöbbet, pedig több mint harminc balettmestere volt. Portréit, arcképvázlatait, interjúit, balett-technikai és pedagógiai tanulmányait a Dancing Times nevű jeles angol szaklapban jelentette meg. 1978 májusában bekövetkezett halálig kivételes szakértelemmel megáldott, tevékeny ember volt. Könyvét, amely a L’ Harmattan kiadó gondozásában jelent meg, élvezettel olvashatják azok is, akik eddig csak a nevét ismerték.