Nippy, a körülmények áldozata

Whitney Houstont mindenki Nippynek hívta, aki egy kicsit is közel állt hozzá. Ugye, milyen meglepő? Aki eddig azt hitte, a bulvársajtóból mindent tud már Whitney életéről, most nagyon el fog csodálkozni. Az énekesnőről szóló első „hiteles” doku-mentumfilmből ugyanis jó néhány titokra fény derül.

Az elmúlt ötven év talán legtehetségesebb énekesnőjét 2012. február 11-én egy rokona halva találta a fürdőkádban. Ahogyan az ilyenkor lenni szokott, rövid időn belül emlékműsorok, könyvek jelentek meg róla, sőt egy meglehetősen nyálas játékfilm is készült, Angela Bassett rendezésében. Az első, család által jóváhagyott dokumentumfilmre azonban hat évet kellett várni, idén mutatták be Cannes-ban, és ma kerül a hazai mozikba.

Kevin Macdonald skót rendező kifejezett specialitása az archív anyagok és a beszélő fejek filmmé gyúrása. Olyannyira, hogy az 1972-es berlini olimpián lemészárolt izraeli sportolókról készült alkotása, a One Day in September 2000-ben Oscar-díjat kapott a legjobb dokumentumfilm kategóriájában. Tiszteletre méltó munka a hasonló módon készült Marley című 2012-es filmje is, szóval világos, hogy ez az ember nagy körültekintéssel és érzékenységgel képes több száz órányi archív anyagból kiválogatni a legfontosabb snitteket, illetve kardinális kérdéseket feltenni a főszereplőhöz közel álló embereknek úgy, hogy azok őszintén válaszoljanak.

Most egy olyan zenei ikonról mesél, akinek a halála nemcsak váratlan volt, de alaposan fel is korbácsolta a kedélyeket. Ez pedig könnyen arra csábíthat egy filmest, hogy érzelmi manipulációval ragadja meg a nézőt. Kevin Macdonald viszont teljes távolságtartással minden olyan aknát kikerül, amit az énekesnő sztorija magában hordozott. Először is sikerült kiküszöbölnie, hogy a dokumentumfilmek rákfenéjét jelentő beszélő fejek unalomba fullasszák a filmjét. Whitney Houston esetében is a szűk családi kör, a legjobb barátok és a közvetlen munkatársak álltak kamera elé, ám aligha tudták, mire számíthatnak. Még az eddig minden fórumon katonásan kemény Cissy Houston is meginog egy-két, a lányával kapcsolatos, húsba vágó kérdés hallatán. Az öntörvényű Bobby Brownról nem is beszélve, aki előbb kategorikusan visszautasítja, hogy ex-felesége drogproblémáiról meséljen. Ekkor a riporter/rendező közli vele, hogy muszáj kitérnie erre, hiszen ez vezetett Whitney halálához – és a volt férj beszélni kezd. Olyan dolgokat mond el, amelyek a legtájékozottabb Whitney-rajongókat is meglepik. Több hasonló őszinteségi rohamot láthatunk a filmben, például az énekesnő bátyjainak vallomásait, akik turnémenedzserként, illetve háttérvokalistaként kísérték őt az első világturnéra 1986-ban, az erős családi kötelék demonstrálásaképpen. Az volt a feladatuk, hogy „vigyázzanak” a huszonhárom éves Whitney-re, ehelyett az élet királyaiként dorbézolták végig a turnét, és közben rákaptak a drogokra. Ők adtak először húguk kezébe egy próbaadagot, vagyis Whitney nem Bobby oldalán szokott rá a szerre. Ez eddig sosem hangzott még el, mint ahogy az sem, hogy a Houston szülők már el voltak válva, amikor lányuk szupersztár lett, de az összetartó család imázsa miatt ezt évekig titkolták a nyilvánosság előtt. Kézen fogva ültek lányuk koncertjein, és az egész világ azt hitte, hogy Whitney-t normális család veszi körül. Szintén sokáig nem sejtette senki, hogy egy közeli rokona kiskorában rendszeresen molesztálta Nippyt. Hogy ki volt az, a film vége felé kiderül. Mint ahogy az is, kihez és miért költözött el otthonról 18 éves korában, miért nem ment el édesapja temetésére, és lehet-e valaki egyszerre jó anya és világsztár. Vagyis, hogy ki nevelte fel valójában Krissie-t, akit a nyilvánosság előtt Bobbinak hívott az anyukája, hogy demonstrálja azt a bizonyos erős családi köteléket. (Bobbi Kristina Brown három évvel élte túl az édesanyját, nagyon hasonló körülmények között találtak rá.)

A filmben szereplő, részben a családi archívumból származó, eddig sosem látott amatőr videók nagyon intim pillanatokat is megörökítenek. Anya-lánya viszony, férj-feleség viszony, enyelgések és civakodások, szakmai féltékenység a férj részéről, sőt olyan snittek is láthatóak, amelyeken Whitney valamilyen szer hatása alatt áll. Ezeket barátok, ismerősök bocsátották a stáb rendelkezésére, ezáltal maguk is szerkesztőivé váltak a filmnek, amelyet – nem győzzük hangsúlyozni – a család is jóváhagyott. És hogy mennyire fontos ez a momentum, azt csak az utólagos interjúkból tudhattuk meg, amikor a rendező elárulja, hogy többen nehezen álltak kötélnek, majd a beszélgetések mélységének hatására nyíltak meg és váltak segítőkésszé.

A „sorok közül” szépen kiolvasható a képmutató család és a kegyetlen szórakoztatóipar konstans felelőssége a dolgok alakulásáért. A rendező, miközben végig kerüli a szenzációhajhászást, fontos információkat oszt meg velünk, a végén pedig ránk hagyja az ítélkezést.

Az életrajzi filmek többnyire azért készülnek, hogy tisztelegjenek a főszereplő nagysága előtt, személyes történetekkel, szakmai méltatással, amolyan „halottról jót vagy semmit” stílusban. Itt viszont apró megjegyzések, felemás szájízű történetek segítenek abban, hogy ne egy rózsaszín ömlengés legyen a film. Amelyet egyébként gyakran korabeli híradó-részletek gazdagítanak, a kontextusba helyezés megkönnyítése érdekében – elvégre nem minden néző emlékszik, mi történt a világban a 80-90-es években.

Ez a 120 perces alkotás annyira letaglózó, hogy másfél óra elteltével néztem először az órámra, és az addig eltelt időt nem éreztem fél óránál többnek. És egyáltalán nem volt olyan érzésem, mint tavaly, Nick Broomfield dokumentumfilmjénél (Whitney: Can I Be Me), hogy az alkotók jót csámcsognak egy végtelenül szomorú történeten.