Nincs titok, csak jó film

Cukros bácsis mozdulattal megcsipkedi a Berlin utcáit védő kisgyerekek arcátIdőbe telt, amíg rájöttem: fogalmuk sem lehet Nagy Imréről, 56-ról, nekik valószínűleg nincsenek budapesti rokonaik, mint nekem, akiktől hallhattak volna az akkor történtekről. Őket nem szólította meg a sekrestyés egy velencei templomban, a magyar szót hallva, mint pár éve engem, hogy elmondja: 1956 óta lelkesedik a magyarokért, azért a csodáért, amelyre képesek voltak: gyenge kis Dávidként hősiesen szembe mertek szállni a hatalmas vörös Góliáttal.

Mindez csak azért jutott az eszembe, mert Oliver Hirschbiegel Hitler végnapjait bemutató A bukás című filmjére én, a nem német valószínűleg úgy reagálok, mint szlovák kollégáim Mészáros Márta Nagy Imréről szóló filmjére. Képtelen vagyok felfogni, miért váltott ki Németországban szenvedélyes vitákat az a film, amely nekem, a Hitler korát csak filmekből és könyvekből ismerő nem németnek minden pozitívuma ellenére semmi újat nem mondott? Miért hat egy német számára revelációként, hogy Hitler a filmben nem üvölt és nem hadonászik egyfolytában, mint egy megszállott, amikor logikus, hogy sem az egyiket, sem a másikat az ember egy-két óránál nem bírja tovább hangszálakkal és energiával. (Hogy jobban tudjon azonosulni a szerepével, a film alkotói a Hitlert alakító Bruno Ganznak szereztek egy Finnországban annak idején titokban készített hangfelvételt, amelyen Hitler normális beszédhangja hallható: egy – Ganz szavaival – kifejezetten kellemes bariton.) Nem értem azt sem, miért rágódtak a németek azon, vajon be lehet-e mutatni egy Hitler kaliberű tömeggyilkost magánemberként? Már miért ne? Annál is inkább, mivel Hitler magánemberként is tömeggyilkos volt, hisz akár a levese, akár az íróasztala fölé hajolt, ugyanazt a tömegpusztító terveket koholó agyat hordta a fejében. Neki ezzel nem volt gondja, mellesleg a környezetének sem. Az egyetlen, akinek ez dilemmát okozott, s ezt a maga kissé naiv módján meg is fogalmazta, Traudl Junge, a fiatal gépíró kisasszony, Hitler személyi titkárnője, a film kulcsfigurája: az ő szemén keresztül látjuk a berlini bunkerban végnapjait élő Hitlert és környezetét. „Olyan kedves, olyan gondoskodó, aztán egyszerre olyan brutálisakat mond” – panaszolja Traudl Eva Braunnak a Hitler és legszűkebb köre társaságában elfogyasztott ebéd után, amely alatt főnöke az emberi részvét és együttérzés fölösleges, sőt káros mivoltáról értekezett. A führeri szerető megnyugtatja Traudlt: az atyáskodóan kedves az igazi Hitler, a brutálisakat pedig a Führer mondja. Eva Braunnak szüksége volt erre az önnyugtató önámításra, de kinek és miért lenne rá szüksége manapság? Csodálkozva olvastam Wim Wenders német filmrendező vádját is, hogy Herschbiegel, a rendező semmiféle álláspontra nem helyezkedik Hitlerrel szemben. Lehet, hogy német szemmel nézve nem, de egy nem németnek ahhoz, hogy tudja, hová tegye Hitlert, elég meghallgatni őt, ahogy a német népről beszél, amely szerinte „egyetlen könnyet sem érdemel”, elvégre „maga választotta a sorsát”, „nem érdemli meg, hogy tovább létezzen”, ha hagyta, hogy elvesszen a háború. És amikor Hitler patetikusan felkiált: „Pedig micsoda terveim voltak vele!”, mármint a németséggel, a nézőnek önkéntelenül Nero jut eszébe, amint ugyanilyen mélyen átélt önsajnálkozással és pátosszal mondja: „Micsoda művész veszik el velem!” Mert a tömeggyilkosok egytől egyig lelki rokonok, ugyanarra a rugóra kattog az agyuk, tulajdonképpen nincs titkuk, és nem is érdekes – mivel a lényegen nem változtat –, miért lettek olyanná, amilyenek. A lényeg: az a kevéske emberi, ami létezik bennük, mindig és kizárólag önmagukra vonatkoztatva létezik, mással szemben nem ismernek könyörületet. Ez tökéletesen megmutatkozik abban a jelenetben, ahol Eva Braun térden állva könyörög Hitlernek sógora életéért. „Nem kegyelmezhetek meg neki, áruló volt” – hangzik a válasz, és a fiatalembert pár órával Berlin eleste előtt főbe lövik.

A bukásnak épp az az erénye, amit Wim Wenders a hibájául rótt fel: nem foglal állást, nem magyaráz, nem pszichologizál, nem is kérdez, csak hagyja peregni az eseményeket, úgy, ahogy megtörténtek, és ezzel többet ér el, mint az imént felsoroltak összességével. A film utolsó pillanatban készült rekonstrukciója Hitler végnapjainak: alkotóinak még elmondhatták benyomásaikat azok, akik ott voltak a berlini bunkerban, amikor Hitler öngyilkos lett. Traudl Junge egy nappal a film bemutatója előtt halt meg, és nagyon idős már Rochus Misch is, aki annak idején a bunker telefonközpontjában teljesített szolgálatot.

A negyvenes évek Berlinjét idéző épületeket paradox módon Szentpétervár sztálini időkben épült – mint kiderült, a nagy szovjet–német barátkozás idején német építészek tervezte – utcáin találták meg a német filmesek. Bernd Eichinger producer bevallotta, hogy először komikus színészre akarták bízni Hitler megformálását, csak amikor rájöttek, nem biztos, hogy egy komikus vissza tudja adni Hitler karizmáját és komplikált személyiségét, esett a választás a svájci Bruno Ganzra. Telitalálat volt: ahogy cukros bácsis mozdulattal megcsipkedi a Berlin utcáit védő kisgyerekek arcát, ahogy sopánkodik és dühöng generálisai „árulása” miatt, vagy ahogy görnyedten becsoszog a szobájába, hogy véget vessen az életének – egyszerűen zseniális. Mintha Ganz a film alapjául szolgáló könyv szerzőjének, Joachim Fest történésznek a megállapítását illusztrálná: „Nem az a borzasztó, hogy Hitler egy szörnyeteg volt, hanem az, hogy ember volt. Egy ember, mint a többi.” Tökéletesen hiteles Trudl (Alexandra Maria Lara) tiszta arca, a bunker zárt, rontó, illuzórikus világára rácsodálkozó őzike-szemei, Eva Braun (Juliane Köhler) „utánunk az özönvíz” életvidámsága és Hitler iránti szubmisszív odaadása, a Lady Macbethekkel és Médeákkal egy bordán szőtt Goebbelsné (Corinna Harfouch) keménysége mögül előtörő hisztéria, Speer (Heino Ferch) őszintesége és a fiatal orvos (Götz Otto) felelős embersége... Hosszan sorolhatnánk, mert a véres utcai harcoktól a bunkerban rendezett apokaliptikus, hányingerkeltő orgiáig minden és mindenki a helyén van ebben a filmben, amelyet érdemes megnézni.