Nényei Pál: A tankönyvek olvashatatlanok

Hogyan jött a könyv megírásának az ötlete? És miért, kinek vág vissza az irodalom?

Belesodródtam. Pont úgy, mint a tanításba. Nem terveztem, aztán mégis itt vagyok. Egyre több olyan hatás ért, amelyeknek következménye lett ez a könyv. Kár lett volna küzdenem ez ellen, kénytelen voltam megírni. És hogy kinek vág vissza az irodalom? Azoknak, akik szerint az irodalom, a művészet csak virág, „drága csecsebecs, haszontalan, de szép, s ez érdeme”. A művészeti gondolkodás, a tudatos nyelvhasználat szerintem létkérdés.

Műfajilag hogyan sorolná be a könyvet? Könnyed hangvételű irodalomtörténet, alternatív tankönyv, szórakoztató olvasmány irodalomkedvelőknek?

Nem igazán tudom. Az volt a célom, hogy olvasható, könnyed stílusban írjak, és aki olvassa, úgy érezze magát, mintha beszélgetne vele valaki. És az olvasó, ha épp jónak tartja, vagy van rá energiája, akár el is gondolkodhasson olvasás közben. Azt is fontosnak tartottam, hogy olyan könyvet írjak, amit bármikor le lehet tenni, és akár pár percre is föl lehet venni és olvasgatni. Akit idegesít és untat, az nyugodtan dobja félre, és felejtse el, de arra is jó legyen, hogy valahol talán díszhelyre kerüljön egy családi könyvespolcon.

Hány kötetesre tervezi a sorozatot? Eddig két rész jelent meg, és eljutottunk az Isteni színjátékig…

Most már tényleg bele fogok gyorsítani. Ez a terv! Babits mondta, hogy az európai kultúrának két pillére van, az antikvitás és a kereszténység. Ezt írtam meg az első két kötetben. Az antikvitásról közismert és elfogadott, kanonizálódott irodalmi művek segítségével írtam az első kötetben, a másodikban meg jött a kereszténység, de ahhoz, hogy a kereszténységről írjak, kénytelen voltam a Bibliával foglalkozni. És itt jött a probléma: a Bibliát általában nem tartjuk irodalomnak. Akkor meg mi keresnivalója egy irodalomtörténetben? Ami biztos, hogy ezt a könyvet olvasták a legtöbben a világon, ebből a könyvből idéztek és idéznek legtöbbször, erre a könyvre mutat a legtöbb utalás, és ez a könyv itatta át legjobban az európai ember gondolkodását. Ahhoz tehát, hogy gondolkodni tudjunk az irodalmunkról, szerintem belemenősen tisztázni kell, mi is a Biblia és egyáltalán a kereszténység. De visszatérve a kérdéshez: szeretném hamar befejezni ezt a munkát. Vannak még más terveim is.

A könyv két központi alakja a jó tanuló és a rossz tanuló, akik folyton belebeszélnek az író szövegébe. De ez a jó tanuló kicsit ignoráns, csak a jegyekért teper, és csak a felvételi ponthatár érdekli, a rossz tanulót pedig érdekelné is az irodalom, csak ezt nem akarja bevallani.

Nekem több bajom szokott lenni a jó tanulókkal, mint a rossz tanulókkal. A jótanulóságban gyakrabban van benne a felületesség. A rossz tanuló – ebben a felfogásban – egy vitatkozó, ellenségeskedő alak, akinek problémái vannak. És az ilyesmi nekem szimpatikus.

Elég brutálisan indul a könyv, ahol a rossz tanuló legyilkolja, szétkaszabolja a jó tanulót, majd az író húsz oldal után azt kéri, tépjük ki ezt a 20 oldalt, és minden újraindul szépen, mint amikor Pamela a Dallasban rájött, hogy csak álmodta Bobby halálát.

Bevallom, én már tényleg nem szerettem ezeket a figurákat, terhesek voltak nekem, de azáltal, hogy elkezdtem őket használni, nem tehettem mást, rátettem magam egy sínre. De ez a brutális első fejezet természetesen arról szól, amiről az egész könyv: hogy ha nyelvileg világokat, figurákat tudunk teremteni, akkor nyelvileg pusztítani is lehet. A nyelvhasználat kegyetlen és halálosan komoly játék.

A könyv kronológiai sorrendet követ, de tele van aktuális utalásokkal, kezdve a már említett Pamelával egészen a műkorcsolyázó Jevgenyija Medvegyeváig.

Ezek a példák nekem tényleg eszembe jutnak. Nem az olvasót akarom szórakoztatni, hanem magamat, és ha ez nekik is szórakoztató, az jó. Ha meg nem, akkor szerencsére le tudják tenni a könyvet.

Az óráin is ugyanezt a stílust használja?

Nem tudom. Ugyanis nem tudom, mi van az óráimon, mert azokat én tartom. Ha a magam diákja lehetnék, tudnék válaszolni erre a kérdésre.

A diákok reakcióiból csak le lehet szűrni, hogy érdekli-e őket…

Egyáltalán nem érzem magam sikeres tanárnak. De nem is az én tisztem felmérni, mennyire vagyok sikeres. Nekem küzdelmes a tanítás. Az én óráimon is rengetegen alszanak, nem figyelnek… Ugyanazt élem át, mint bárki más.

Amikor elolvastam az első kötetet, azzal a felismeréssel tettem le, hogy nekem az iskolában senki nem mondta, az irodalom rólam szól.

Mindig mondom, hogy az irodalom elsősorban nem tananyag. Itt az nyer, aki gondolkodik magáról is. Annak van esélye megérteni az irodalmat. Aki az önreflexió teljes hiányában él, annak a műalkotások se sokat mondanak.

Fel szokott merülni, jó-e az irodalomtanításban a kronológiai sorrend, hogy a középiskolában a diákok először az antik görög irodalommal találkoznak, és úgy haladnak a kortárs művek felé.

Nekem sokat segít a kronológia. Főleg azért, mert a szerzők is gyakran olvasták egymás műveit, gyakran utaltak egymásra, továbbgondolták egymás gondolatait, ezért jól járunk, ha mi is eszerint haladunk.

Arról is megy a vita, hogy a klasszikus művek helyett inkább kortárs szövegeket kellene kötelező olvasmányként feladni a gyerekeknek, de ön a korábbi interjúiban is mindig nagyon keményen kiállt a klasszikus művek mellett.

Persze, mert ezek nélkül nem lehet rendesen végiggondolni a kortárs irodalmat sem. Egyébként azt szoktam mondani, hogy a kortárs elsősorban az olvasás, nem az irodalom. Konkrétan: nem értem azt a szókapcsolatot, hogy „kortárs irodalom”. Nekem kortársam Homérosz, mert olvasom, de hiába él egy időszakban velem egy szerző, ha nem olvasom... És ha egy tegnap megjelent, 2017-ben született verset olvasok, és éppen akkor, miközben olvasom, fontossá válik, az miben különbözik egy Balassi-verstől, ami mondjuk 1588-ban keletkezett, és ma olvastam, és szintén nagyon fontossá vált? A gondolkodástörténet szempontjából viszont érdekes lehet, ki melyik korban élt. Volt egy nagyon kedves tanárom, Szathmáry István stilisztikaprofesszor, ő mondta mindig: nem kell konkrétan az összes szerzőn végigmenni, hanem kulcsot kell adni az ember kezébe, hogy tudjon olvasni.

[[{"type":"media","view_mode":"media_original","fid":"270909","attributes":{"alt":"","author":"Szöllősi Mátyás felvétele","class":"media-image","height":"400","title":"Nényei Pál szerint a kortárs az olvasás, nem az irodalom","typeof":"foaf:Image","width":"475"}}]]

Miért van az, hogy a fiatalok nagy része nem szeret olvasni?

Szerintem sokan szeretnek olvasni. Létezik egy nagyon komoly olvasóréteg. Hogy ebben a társaságban ma nincsenek sokkal többen, arról talán egy kicsit az irodalmárok, maguk az írók is tehetnek. Az elmúlt időszakban általános vélemény volt szakmai körökben, hogy ami olvastatja magát, ami érthető, az gyanús. Biztos ponyva, tömegcikk, az nem művészet. Szerencsére ennek a gondolatnak leáldozik; vége a posztmodernnek. Azaz ne azon sírjunk, hogy a fiatalok nem olvasnak, hanem írjunk olyat, amit elolvasnak.

Ha egy diákja azt mondja, hogy ő nem fogja elolvasni a kötelező olvasmányt, akkor mit tesz?

Nem kényszerítem őt arra, hogy olvasson, csak jelzem, hogy valamiről lemarad, és ez kár. Ugyanis nem adok föl marhaságokat. Meg hát azt is elmondom, hogy ez kötelező, benne lesz az érettségiben, de nem szoktam „olvastad-e?”-típusú dolgozatokat íratni olyan kérdésekkel, hogy mire gondol Tibor a 72. oldalon.

Sokaknak azért is van averziójuk a kötelező olvasmányokkal szemben, mert ilyen kérdésekre kell válaszolniuk a számonkérés során…

De ez borzasztó! Ez olyan, mintha a szerelmem elém állna: „Ha nem tudod, milyen színű bugyi van rajtam, akkor elhagylak!” De hát nem ez a fontos! Erre használni a műalkotásokat… Tényleg borzasztó! Ott van a művész, aki létrehozza a művét, és valaki aztán korbácsnak használja. Minden a magolás felé gravitál, hogy add vissza, amit én elmondok. A gondolkodás luxusnak számít. Ezért most már úgy szoktam feleltetni, hogy kiadom a tételt, amit már megbeszéltünk az órán, és a diákok bármit használhatnak. Én kimegyek, beszélgethetnek, internetezhetnek, mindent összegyűjthetnek arról, amiből felelés lesz. De azt vettem észre, hogy szinte szóról szóra fölolvasnak interneten föllelt dokumentumokat ahelyett, hogy saját maguk gondoltak volna valamit. Túl nagy befektetés, hogy elkezdjenek gondolkodni, tehát konzerveket nyitnak ki, amihez semmi közük nincs. De nem hibáztatom a diákokat, mert nagyon korán megtanulják, hogy gondolni valamiről valamit nem érdemes. Ha valaki egészen pici korától hallja, hogy ő még ehhez is hülye, ahhoz is hülye, akkor ezt kezdi elhinni.

Hogy látja, milyen állapotban kerülnek a gyerekek az alapiskolából a középiskolába?

A gimnazisták már általában magolásra vannak idomítva, azt hiszik, a cél visszaböfögni bemagolt tudáspaneleket. Persze lehet értelme a magolásnak is! De akkor olyan szöveget magoljunk, amit érdemes. Műalkotásokat, verseket. De elemzéseket, amit egy nyelvileg egyáltalán nem kiemelkedő képességű valaki beleírt egy tankönyvbe…

A műelemzéseknél mit vár a diákoktól?

Irtom a sablonokat. Minden műhöz másképp kell közelíteni. Ez olyan mint az udvarlás, ott sincs egy univerzális recept, hogy először azt mondom, „Helló”, aztán rátérek az időjárásra, és ha ez is megvan, akkor megpróbálom megfogni a célszemély kezét… Minden műben meg kell találni a kérdéseket, és ezek mentén elindulni. Felejtsük el a prekoncepciókat. Ne nyúljunk úgy hozzá egy műhöz, hogy már tudjuk, mit kell gondolnunk róla.

A tankönyvekben sokszor szerepelnek olyan megállapítások: „és ezzel a szerző azt akarta mondani, hogy…”

Talán ilyenből már kevesebb van, de ettől még szerintem az irodalom-tankönyv finoman szólva elavult műfaj. Egy alapvetésről ugyanis nem vesz tudomást: hogy az értelmezés, az olvasat minden esetben személyes. Ez nem azt jelenti, hogy minden olvasat jó, de ez olyan folyamat, ami az olvasóban játszódik le, nem a tankönyv irányítja.

Amikor diák volt, volt olyan kötelező olvasmány, amit nem bírt elolvasni?

Olyan volt, amit nagyon nem szerettem, de általában mindent elolvastam. De amiket akkor nem szerettem, azokat máig nem szeretem, vagyis akkor már eléggé kialakult ízlésem volt.

Könyvek között nőtt fel?

Igen. A családom Lukanényéről származik, jó nevű családnak számítottunk, és elég rossz volt a helyzetünk a Kádár-rendszerben. Ezért kialakult az, hogy ha más lehetőségünk nincs, a barátainkba és a kultúrába kapaszkodunk. Színház, opera, olvasás – ez a családi önazonosságunk része volt.

Ma miket szokott olvasni?

Mindig picit rettegve vallom be, hogy nekem mintha az orosz irodalom az összes többinél fontosabb lenne. Amit én írásról meg úgy általában irodalomról tudok, azt leginkább tőlük tanultam. Szóval az a helyzet, hogy most épp az Oblomovot olvasom. Már megint.