Németh Zoltán és Csillag Lajos kapta az Arany Opus díjat

Ez a bárki számára nyitott pályázat azért különösen izgalmas, mert név nélkül, jeligével küldik be alkotásaikat a szerzők, és kilétükre csak a döntést követően, egy másik boríték felnyitása után derül fény. Azaz neves irodalmárok versengenek amatőrökkel, és gyakorlatilag bárki győzhet. Az évek során több meglepetés is született, amikor hébe-hóba írogató műkedvelő kaparintotta meg a díjat a „koszorúsok” elől. Az alkotásokat, amelyek a www. szmit.sk honlapon is megtalálhatók, Tőzsér Árpád Kossuth-díjas költő, Grendel Lajos Kossuth-díjas író és Keserü József irodalomkritikus értékelte. A zsűri összetétele évek óta alig változik, azaz a döntnökök össze tudják hasonlítani a mostani színvonalat a korábbival. Megtörtént, hogy alig tudtak nyugodt szívvel győztest hirdetni, idén viszont annyi nívós mű érkezett, hogy ketten kaptak Arany Opus díjat: a legfiatalabb nemzedéket képviselő Csillag Lajos „ujjgyak” jeligével beküldött, Kilégzés után halk zörej című prózájáért, valamint Németh Zoltán „Jade” jeligés, Variációk klasszikusokra című verséért. Ilyesmi eddig csupán egyszer történt, 2013-ban, amikor Tóth László költő és Szalay Zoltán író, lapunk jelenlegi főszerkesztője osztozott az elismerésen. „Azt hiszem, az Arany Opus történetében először fordult elő, hogy a beküldött kéziratoknak tulajdonképpen több mint negyede, 20-ból 6 mű lehetett volna díjazott – értékelte az idei pályázatot Tőzsér Árpád. – Bírálóbizottságunk munkája során ugyanis az első körben ennyi pályamunka kapott pontot, azaz jelölést. De mivel ezen a fokon a hat jelölt közül csak egy nyerte el minden tagunk maradéktalan tetszését, azaz csak egy kapott maximális pontszámot, újabb szavazási fordulóra volt szükség.” Tőzsér hozzátette, hogy a zsűritagok eszmecseréi során többször megfogalmazódott a vélemény: prózát és verset nehezen lehet ugyanazon kritériumok szerint megítélni. „A jövőben tehát szükséges volna külön díjazni az egyik, s külön a másik műnemet. Ezúttal úgy oldottuk meg a dolgot, hogy a rendelkezésünkre álló egyetlen díjat megosztottuk, s külön díjazzuk a legjobb verset és külön a legjobb prózai pályamunkát.”  Tőzsér a műveket vizsgálva úgy látja, valamiféle „szlovákiai magyar” irodalmi profizmus van kialakulóban. „Ez alatt azt értem, hogy mindegyiken érezni a megbízható irodalmi műveltséget, olvasottságot, nyelvi-poétikai biztonságot, de valami enyhén másodlagossá, szlovákiai magyarrá teszi őket: szinte valamennyinek meg lehetne találni az előzményeit a klasszikus vagy jelenkori magyar és világirodalomban, ami persze egy bizonyos pontig felfogható akár intertextualitásnak, korábbi szövegek felülírásának is, de ilyenkor nagyon vigyázni kell az arányra s az idegen hatások feldolgozásának módjára, mert az intertextualitás mint módszer nagyon könnyen az epigonizmus vádjával találhatja szembe magát.”