Nemes hagyományokra építve

Ilyen rakás még van legalább kettő a lakásban, az egyik ott, ahová a király is gyalog jár, aztán van öt kisebb-nagyobb rádió, egy a fürdőszobában, televízió a nappaliban és a hálóban, nem a legújabbak, de működnek, na és van a számítógép, melyen most ugyan éppen írok, de azért a monitorjára időnként lehozom-húzom a világnak egy-egy szeletét, via Internet természetesen. Hatvannégy négyzetméteres panellakásunkban mintha információs kiskertben volnék tehát, ahol minden megtalálható, sőt annál több, hiszen az aktuális termést sem bírja elfogyasztani az ember. Következésképpen fölvetődhet a kérdés: a híreknek, új ismereteknek, érdekességeknek, gondolatoknak, üzeneteknek, hasznos tanácsoknak, művészi szövegeknek ilyen, naponta ránk zúduló áradatában nem tűnik-e anakronisztikus, azaz idejétmúlt vállalkozásnak – könyv formáját öltő – kalendárium megjelentetése. Egyik ismérve ugyanis ennek a műfajnak, hogy a naptári fejezet mellett ebből is van benne egy kicsi, abból is van benne egy kicsi – egyebek között ezért is volt valamikor családok szinte egyetlen becses olvasmánya egy teljes esztendőn át –, manapság viszont heti lebontásban akár többször találkozhat az ember olyan információkkal, témakörökkel, melyekhez képest a kalendárium összeállítója nehezen tud újdonsággal előállni. Vagy mégis? Mielőtt erre a kérdésre válaszolnánk, ne hagyjuk nyitva az előbbit: anakronizmus ide, anakronizmus oda, napjainkban is tapasztalható igény mutatkozik a kalendárium iránt, különben aligha invesztálnának bele pénzt kiadóik, akik persze összevernék a bokájukat, ha eme vállalkozásuk eredménye 80 400 példányban látna napvilágot, mint például a Népnaptár 1957-ben a Szlovákiai Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában, Tanya Pál és Hubik István szerkesztésében. Igaz, akkoriban évenként ez az egy volt itt ilyen jellegű magyar kiadvány (csupán az érdekesség kedvéért, 6,50 Kčs-ért). Valószínű, hogy az említett igényt egyrészt a hagyományos vagy öröklődő emberi reflexek éltetik, másrészt az a varázs, az a hangulat, melyet – az információs társadalom már-már követhetetlenül gyorsan változó viszonyai közepette az állandóság érzetét keltve – a kalendárium képes hordozni-sugározni, hiszen ősi „őszi műfajként” az éppen folyó esztendő végének, egyszersmind az újnak a közeledtét jelzi megjelenése, és ebben van valami áhítat, valami derűvel elegy ünnep, mint a karácsonyban vagy a szilveszterben. Ha ez utóbbi feltételezést mint az egyik lehetséges követelményt állítjuk szembe a naptárral, akkor elmondhatjuk, hogy ennek a követelménynek megfelel a dunaszerdahelyi NAP Kiadó Szívderítő NAPtára, a család kalendáriuma 2003. Mint a Szalutációból megtudjuk, a kiadó műhelyéből először kerül ki ilyen munka, valamint hogy „nem nagyon próbálkoztunk különösebben a kísérletezéssel, amikor ez a szellemi táplálék készült. Hagyományos, hazai ízekre hangolódtunk inkább. A valamikori legendás Kincses Kalendáriumok legjobb hagyományainak szellemében készítettük ezt a miénket.” Ebből következtethetünk a szempontokra, melyek mentén a szerkesztő, Cs. Liszka Györgyi haladt, akinek a személyében, nem mellesleg, az egyik legtehetségesebb, legfelkészültebb, s mi külön kiemelendő, jó ízléssel megáldott könyv- és lapszerkesztőnket tisztelhetjük. Tudniillik, mint bizonyos irodalmi antológiák összeállításának, a kalendáriumkészítésnek is számos irányból neki lehet futni, a kérdés pusztán az, melyiket választjuk, továbbá, hogy mennyi idő áll rendelkezésünkre, és ha nem csupán ollózott anyagból kívánjuk egybehozni a művet, kik azok, akiket mint szerzőket mozgósítani lehet, és akik idejében szállítják is az írást. Cs. Liszka Györgyi a nevekből ítélve mindenekelőtt a közelében dolgozó, illetve a hozzá közelálló írókat, újságírókat, szakembereket szólította meg. Elképzelhető, hogy másokat is, akik azonban valamilyen oknál fogva nem tudtak eleget tenni a felkérésnek. Mindenesetre egy-két eredeti anyagot (interjúfüzért) elbírt volna még a NAP első naptára. Ezzel együtt, hogy most már válaszoljunk a fennebbi kérdésre, szerkesztőnk ugyancsak szolgál kínálatában újdonsággal az érzékeny kézzel válogatott, többnyire évfordulóhoz kötődő klasszikus darabok, továbbá a szlovákiai magyar szellemi élet képviselőiről sem megfeledkező eseménynaptár, a gazdanaptár, a horoszkópok, a receptek, a névnapok, a viccek, a rejtvények és megannyi más érdekes és hasznos anyag mellett. A rovatcímek – mint az ABC-naptár, Család, Időutazás, Tudomány, Anyanyelvünk, Szépirodalom, Világjáró, Háziorvos, Sport, Divat, Gyermekkalendárium, Nyerő – valóban inkább a hagyományokra utalnak, miként a dinamikus szerkezet, a formai-tipográfiai megoldás, mely ugyancsak ismérve minden jó kalendáriumnak, még akkor is, ha sajátosan új alkotói szemléletet tükröz. Az más kérdés, hogy előfordul néhány következetlenség, elsősorban a színes és fekete-fehér képek alkalmazásában, azonban ez aligha írható a szerkesztő, illetve a grafikai szerkesztő rovására, és mintha a Kislexikonnak is inkább csak hézagtöltő funkciója lenne, itt-ott tűnik fel egy-egy oldal alján. De mindez nem zavar abban, hogy – ha már szellemi étekről, táplálékról beszél a kiadó – élvezzük e kalendárium ízeit. Tallósi Béla Elmenőben című irodalmi riportját, Szabó G. László beszélgetését, melynek címe Esterházy kedvence: Jónás Tamás, Liszka József passaui naplójegyzeteit, Vajda Barnabás írását Babits Mihályról és George Orwellről, de szerepel Jókai Mór is egy önvallomással, címe Én és a zsidók, szintén magára vonja a figyelmet az a levél, melyet báró Eötvös József írt fiának, Eötvös Lorándnak. Röviden, a Szívderítő NAPtárban, ahogy mondani szokták, mindenki megtalálhatja a neki tetsző olvasmányt változatos tematikai-műfaji skálán, és tekintet nélkül nemre, korosztályra, világnézetre. Persze, ki több, ki kevesebb olvasmányt. Cs. Liszka Györgyi szerintem jól tette, ha szándékosan tette, hogy elkerülte a politikumot, még a hamarosan véget érő 2002-es esztendőre viszszapillantó eseménynaptár szintjén sem szerepel (merthogy ilyen rovat nincs is itt), mindössze egy beszélgetésben jelenik meg közvetve, mely A. Nagy László politikusról és családjáról szól Malik Éva tálalásában Összetartó család címmel. És nem csap át ez a kalendárium bulvárba, mellyel mostanság, példányszámra, nézettségi mutatókra gondolva, rekordokat lehet döntögetni. Csak azt nem értem, miért szívderítő. Tűnjék bár kukacoskodásnak, miért kellett ez a jelző a NAPtár elé? Legyen valami a kincses, a nép-, a vidám, a házi, a családi mintájára? Legyen, csakhogy a szívderítő ebben az összefüggésben semmitmondó, ráadásul nem igaz. Ez egy rendes, szabályos naptár, a család kalendáriuma. A tény, hogy először jelent meg a NAPnál ilyen kiadvány, illetve az ebből fakadó kiadói-szerkesztői öröm nem ok arra, hogy efféle jelzőt emeljünk címbe, miként az sem, amit a Szalutáció vége felé olvashatunk: „Ha csak annyit értünk el, hogy immár huszonegyedik századi emberekként visszataláltunk legbecsültebb elődeink nyomdokaiba, akkor bizonyos, hogy nem csupán a mi szívünk derülhet, Tisztelt Olvasó, hanem az Öné is.” Az enyém – információs kiskertem igazán gazdag választéka mellett is – derül. De nem azért, mert a cím sugallja.