„Nem tovább a halálnál”

1941–2002 Múlt év végén, december 12-én töltötte be hatvanadik életévét, és két hónapra rá, napra pontosan, megszűnt dobogni a szíve.

A Csallóköz és a Patonyföld oldalain még meg sem száradt utolsó riportjain a nyomdafesték. Nekünk, dunaszerdahelyi íróbarátainak, szerkesztőségi kollégáinak irtózatosan nehéz elhinnünk, hogy Karcsi nem ül többé közénk. Sok évtizedes csöndes, szelíd jelenléte helyett mostantól dermesztő hiányával kell szembenéznünk. Távoztának híre a tágabb nyilvánosság számára pedig azt jelenti, hogy újabb szlovákiai magyar író hullott ki ideje korán a szépírás elkötelezettjeinek sorából. Hiszen jelentékeny művészi megformálóerőről tanúskodó könyvei – Magánügyek, A nagy ember halála, Voltam Európában, Sötét verem, Megyek utánad – nagyon sok hívet szereztek maguknak az olvasók körében. Az immár lezárult írói életművének talán legkiemelkedőbb teljesítményét a Sötét verem (1995) című kisregényében nyújtotta. A mű központi alakja egy talaját vesztett kisvárosi értelmiségi, akit az elidegenedés, az elmagányosodás, kiürülés, fásultság érzete gyötör, akinek házassága, családi élete sztereotip helyzetek unalmas poklává szürkül, amiből nem lát menekülési lehetőséget. Hadd másoljak ide ebből a könyvből néhány mondatot: „Mit kell tenned, hogy célodat elérd? Szolgamód engedelmeskedned? Jutalmul megkapod, amit akarsz? A harc viszont kimeríti a testet és a lelket. Életed így harc, vereségek és győzelmek sorozata. Meddig lehet így bírni? Nem tovább a halálnál.” S lőn. A szellem szolgálata mellett nem tudta őt tovább itt tartani közöttünk egy újabb keletű, amolyan „őszikés” szerelme, s kézilabdasport sem; távoztával klubelnöküket veszítették el személyében az I. ligás dunaszerdahelyi női kézilabdázók. Adventi születésnapján mi, életének avatott ismerői valahogy megindultabb lélekkel emeltünk rá poharat, hiszen tudtuk, hogy az egészsége nem a régi. Most pedig már csak azt kívánhatjuk neki, hogy kényelmes zugra leljen ama égi Parnasszuson, idelent pedig könnyű legyen neki a föld!