Nem lesz élete végéig színész

Bár az utóbbi években lakótelepi remeteként éli az életét Pozsony peremén, a récsei dombok alatt, 
Roman Luknár ötvennégy évesen is gyakran foglalkoztatott színésze a cseh és
a szlovák filmrendezőknek.

Az alatt a két évtized alatt, amíg férjként és két fiú édesapjaként Madridban élt, spanyol filmekben és alkalmi színházi társulatokban is játszott, de van egy magyar film is a listáján: a Závada Pál által írt és Deák Krisztina rendezésében készült Jadviga párnája, amelyben Franciként a címszerepet alakító Tóth Ildikó partnere volt. Legutóbb – a film kedvéért 25 kilót felszedve – T. G. Masaryk fiát játszotta a Toman című cseh filmben, leköszönő színházi rendező volt a Casino.sk című szlovák produkcióban, a tévé képernyőjén pedig A tanár elvhű gimnáziumi igazgatójaként remekel.

Mintha csak egy másik városban élne, nem is Pozsonyban. Vagy inkább egy modern, takaros kis faluban.
Itt születtem és itt nőttem fel, Récsén. Szeretem ezt a helyet. Apám húszéves korában még távolsági busszal járt be Pozsonyba. Most itt ér véget a főváros, Récse határában. Öt perc alatt kint vagyok az erdőben. Mindennap elsétálok a kutyával. A városba nem szívesen megyek be. Mindenkitől csak azt hallom, hogy mire költött, hova készül, milyen autója van. Mint a gyerekek, úgy dicsekednek.

S arra hogyan reagálnak, hogy mindent és mindenkit eltol magától, nem vágyik társra, kerüli a különböző összejöveteleket, sőt még a filmbemutatóin sem jelenik meg?
Nem érdekel, ki mit gondol rólam. Még azt is megválogatom, hogy kivel dolgozom, nem még azt, hogy kivel állok szóba. Pénzzel nem lehet megfogni. Kelet-Európában egyébként sem keres annyit egy színész, mint Nyugaton vagy a tengerentúlon. Nem is arra vagyok kíváncsi, ha filmezni hívnak, hogy mennyi lesz a gázsim, hanem hogy kikkel fogok dolgozni, kik lesznek a partnereim. Ha olyan valaki mellé akarnak állítani, akit az életben látni sem akarok, könyöröghetnek, nem megyek. Nincs az a pénz, amivel le tudnak venni a lábamról. 1977 óta filmezek. Gyerekszínészként kezdtem. Ismerem a kollégákat. Eszembe sincs olyan valakivel játszani, akire várni kell, mert örökké késik, vagy felkészületlenül érkezik, nem tudja a szöveget. A legkedvesebb kollégáim itteni magyar színészek. Mokos Attila, Nádasdi Péter, Kerekes Vica.

Melyikükkel kezdjük?
Atilka egy évvel alattam járt a főiskolán. Már akkoriban is sokat beszélgettünk. Aztán forgattunk egy filmben, A lélek nyugalmában, és meg kellett állapítanom, hogy emberileg semmit sem változott az évek során. Ugyanazt látom a szemében most is, mint annak idején. Az alázatot, a tiszteletet, az udvariasságot. Azt, hogy rendes ember. Hogy nem hiszi magát pótolhatatlannak. Sok kollégám ugyanis ebben a tévhitben él. Nádasdi Péterrel a Forr a borban dolgoztam először, most pedig A tanárban. Ő is nagyon közel áll hozzám. Nem alakoskodik. Nem azzal foglalkozik, hogy ki hogyan jutott előbbre a pályán, vagy milyen szerepeket játszik. A maga feladatára koncentrál. Vica? Ó, a drága Vicinka! Vele is többször dolgoztam már. Gyönyörű nő, csodás ember! Egészen más, mint a Nemzeti Színház néhány színésznője. Vicinka ízig-vérig nő! Mellette mindig jól érzem magam. Neki sem szállt a fejébe a dicsőség, pedig van mire büszkének lennie! Normálisan él ő is, mint Atilka és Péter. Nem panaszkodnak, nem elégedetlenkednek. Rokonlelkek vagyunk.

Hiányzik egyáltalán valami az életéből?
Az égvilágon semmi. Ha nem filmezek, akkor is jól elvagyok. Felneveltem a két fiamat. Huszonhat éves az egyik, huszonhárom a másik. Nem kell szégyenkeznem miattuk. Rendes fiúk. Soha nem hagytuk őket a nagyszülőkre. Sem az itthoniakra, sem a madridiakra. Mindig velünk voltak. Ha a színházzal utaztam Spanyolországban, Lolával, a feleségemmel voltak. Ha éjjel egyig forgattunk, este akkor is hazamentem, hogy a mesét én mondhassam el nekik. Nemcsak beszélni, olvasni is megtanultam spanyolul. Ha Pozsonyban vannak, nagyon intenzívek az együttléteink. Lolával mi sosem voltunk kettesben, nélkülük. A játszótéren is én voltam az egyetlen apuka a sok nagyszülő mellett, mert a fiatalok, ugye, hétvégére elutaztak Madridból. Pihenni, kikapcsolódni. Lolától időközben elváltam, végérvényesen hazaköltöztem, de jó viszonyban maradtunk, tartjuk a kapcsolatot. Az idősebbik fiam videó-
klipeket forgat kezdő rappereknek, a fiatalabbik zenél, gitározik. Mindketten jól beszélnek szlovákul. Egyébként Madridban jöttem rá, hogy milyen kacifántos nyelv a miénk. A szabályait el sem tudtam magyarázni a fiaimnak. Navarím, privarím, zavarím, odvarím… ilyen a spanyolban nincs! Ott csak főztem, főzök, főzni fogok van. És a magyarban?

Befőzünk, kifőzünk, megfőzünk, lefőzünk.
Tessék! Lehet, hogy Štúr ezt a magyaroktól vette át? Így visszamenőleg is gratulálok! A spanyolban minden egyszerűbb.

Érez valamiféle nosztalgiát Madrid iránt?
Van még ott néhány barátom, tartjuk is a kapcsolatot, de nem vágyom vissza.

A spanyol nyelv sem hiányzik?
Nem, mert a fiaimmal sokszor spanyolul beszélek. Elmondják, mi van Madridban.

Nagyobbat dobban a szíve, ha spanyol turistákba botlik Pozsony belvárosában?
Nem is emlékszem, mikor voltam bent, a belvárosban. Minek mennék, ha nem kell? Ha forgatásra visz a taxi, csak bámulok ki az ablakon, hogy milyen tempóban változik a város. Én itt érzem jól magam, Récsén. Itt találtam meg a lelki nyugalmamat. Nem szeretem, ha felismernek, vállon veregetnek vagy ölelgetnek. Idegesít. A fotózkodás is. Nem tudom, miért, azt képzelik az emberek, hogy civilként is kötelességem a kedvükbe járni. De mit várjak el tőlük, ha száz évvel ezelőtt még birkákat legeltettek? Kevesen viselkednek kulturált módon. Állok a házunk bejárata előtt, és látom, ledobálják a csikket az erkélyről. Felkiabálok, és megköszönöm nekik.

Szerepeit tekintve mostanában mind magasabban jár a társadalmi ranglétrán. Hol egy politikust, hol egy iskolaigazgatót vagy valamilyen minisztert alakít.
Most hívtak, hogy játsszam el Ficót. De már őt is eljátszottam! Igaz, csak a negyedik forgatási napon árulta el a rendező, hogy róla mintázták a figurát. Hitler is voltam már. Nem én választok magamnak szerepet. A figurák választanak ki engem. Megbízhatnak bármilyen feladattal. Ha bízom a rendezőben, ha hozzám közel álló kollégákkal dolgozhatok, és a stáb tagjai sem szívják el az energiámat, mindenre kész vagyok. A spanyoloknál is ez volt. Ott rengeteg gazembert megformálhattam. De voltam cseh dzsesszzenész, lengyel sakkbajnok, magyar színházi öltöztető, s hozzá még meleg is. Engem semmi nem zavar, ha jó a szerep. Színész vagyok, örülök, ha egy szerep kedvéért aranyfogat kapok, és vastag aranylánccal, aranykereszttel a nyakamban kell bolgárul beszélnem. Élvezem.

Van valami, amire különösen érzékeny?
A hidegre. Nem szeretek fázni. Évekkel ezelőtt, amikor Bruce Willisszel forgattam Budapesten a Die Hard ötödik részében, rengeteget vacogtam a placcon. Egy orosz oligarchát játszom a filmben, de ha erről a munkámról kérdeznek, elsőként még ma is az jut eszembe róla, hogy Bruce Willis hajnali négykor mindenkinek forró teát rendelt.

Nemrég bejelentette: évente két filmnél többet már nem vállal. Megunta a korai keléseket?
Én a mozit eddig is kedvtelésből csináltam. Nem vágyom sem kocsira, sem nagyobb lakásra. Nincsenek extra igényeim. Akkor meg minek hajtsak? Van egy konkrét tervem. Sokan meg fognak lepődni, ha megvalósítom. Most csak annyit: abból szeretném fenntartani magam, nem a filmezésből.

Van még hely Récsén kívül az országban, ahol kellemesen érzi magát?
Selmecbánya és Kassa. Kicsik voltak még a fiaim, amikor elvittem őket Selmecbányára. Nagyon megszerették a várost. Később spanyol barátokkal mentem vissza. Azt kérdezték: ki festette ilyen szépre ezt a várost? Első látásra beleszerettek ők is. Selmecbánya környékén gyönyörű erdők vannak. Spanyolország kiszáradt. Kassához is szoros kapcsolat fűz. Gyerekkorom óta többször dolgoztam ott. Szeretem az ott élőket. Kedvesek. Jószívűek.

Elég szűk térben mozog Récsén. A lakása szomszédságában a kedvenc kávézója, kicsit odébb az élelmiszerbolt, s ahogy mondja, öt percre az erdő.
Reggel negyed nyolckor lemegyek a boltba, veszek valami harapnivalót. Nagy szemekkel néz rám a pénztárosnő, hogy nem kellene még megborotválkoznia? Mi köze hozzá? De míg hazaérek, többen megbámulnak, és látom az arcukon, hogy mennyire lesajnálnak. Meg sem fordul a fejükben, hogy szerephez kell ez a külső. Magyarázkodjak? Minek? Másnap aztán kétszer is meggondolom, hogy kell-e valamit vennem, vagy sem. Hát, így élek! Ezért sem akarok életem végéig színész lenni. Örülnék, ha elfelejtenének az emberek. Én kiöltözni sem szeretek. Ady Hajdu, akivel együtt kezdtük a pályát, büszkén mutogatja, milyen szép cipőt vett magának Bécsben, 158 euróért. Nekem egész nyáron elég a gumipapucs. Hét éve vettem, még mindig jó. Márciustól novemberig hordom. Cipőm is van természetesen. 25 eurós. És trikóm, rövidnadrágom. Nekem ez bőven elég a nyárra. Ha forgatok, naponta többször is öltöztetnek. A taxiban, ami hazahoz, már melegítőben ülök. Kényelmesen élek. Én anyag vagyok. Minden rendezőnek elmondom, hogy formáljon, ahogy akar. Modellezze ki belőlem a figurát. A kész film az ő képe. A színész csak egy szín a vásznon. Mondják el, mit várnak tőlem, és megcsinálom. A figuráról sem akarok előre tudni mindent. Napról napra derüljön ki a titok, hogy végig éljen bennem a kíváncsiság. A szerepet soha nem hozom haza. Minek hoznám? A kamera előtt kell megmutatnom, ki vagyok. Aztán vagy elhiszik, vagy nem. A Fair playben is játszottam. Cseh film, hét éve forgattuk, de még csak most láttam, a napokban. Juditka! Bárdos Judit! Hogy ő is milyen kedves lány! Vele is jó volt játszani. Fel is hívtam Párizsban a rendezőnőt, Andrea Sedláčkovát, hogy milyen jó filmet csináltunk. „Te most láttad először?” – kérdezte. Igen. És most is az édesanyám hívott fel, hogy kapcsold be gyorsan a tévét, megy a filmed! A bemutatón sem láttam, mert el se mentem. Nem vagyok kíváncsi az arcomra. Éppen elég, ha borotválkozás közben látom. A kutyám! Ő mindennél jobban érdekel. Minden mást kipipáltam már az életben.

A szerző a Vasárnap munkatársa