„Nekünk ki kell találnunk a következő napot”

A rangos díjat a magyar kultúra értékeinek külföldi megismertetésében és terjesztésében szerzett kimagasló érdemeidért kaptad. Konkrétan miért?

A történet a hetvenes évek elejére nyúlik vissza, amikor a budapesti konzervatórium harmonikatanár nélkül maradt, és felejthetetlen tanárnőmet, Szőke Mártát kérték meg, hogy járjon át tanítani. Ő a korára és elfoglaltságára hivatkozva engem ajánlott. Így kerültem 22 éves főiskolásként a budapesti konzervatóriumba. Kéthetente minden csütörtökön leutaztam és péntek, szombat, vasárnap ment a tanítás. Mivel nem volt magyar módszertan, az egyik növendékemmel írtunk egy módszertani kézikönyvet. Előadható darabokat kerestünk, és ha nem találtunk megfelelőt, gondoskodtunk róla, hogy legyen. Átírtuk például Petrovics Emil csemballóra írt Négy arcképét harmonikára, és azt játszottuk. Kurtág György művének, a Játékoknak is elkészítettük az átiratát, és amikor bemutattuk a besztercábanyai kortárs zenei fesztiválon, a harmonikás változat jobban tetszett a közönségnek, mint a zongorára írt eredeti. Nagyon tehetséges osztályom volt, olyanok jártak oda, mint Nagy Anna, aki ma a Budapest Klezmer Band harmonikása és Németh Gábor, aki jelenleg a siófoki művészeti iskola igazgatója. A tanítás csak két évig tartott, de a kapcsolatok, az odafigyelés, az együttműködés megmaradt. Most például azt igyekszem elérni, hogy Hollós Máté harmonikára írt koncertműve bekerüljön a klingenthali nemzetközi harmonikaverseny választható kötelező darabjai közé. Ha sikerül, ez lesz az első magyar mű a verseny csaknem félévszázados történetében.

Mi volt az első gondolatod, amikor értesültél a díjról?

Nagyon örültem neki. De eszembe jutott Darvas Iván, a kiváló színés is, aki azt mondta, hogy a díj csak aznap érdekes, amikor átveszi az ember. Ami előtte volt egy művész életében, az már nem érvényes, mert holnap már nem úgy csinálja. De hogy holnap mi lesz, azt csak a jó isten tudja. A művészeknél nem úgy van, mint az irodában, ahol nem baj, ha nem fejeztem be az elszámolást, majd holnap megcsinálom. Nekünk ki kell találnunk a következő napot. És ha rosszul találjuk ki, akkor megtörténhet, hogy az egész előző munkánk kárba veszik, és újra kell építeni az egészet.

Sok kitüntetésed, díjad van. Melyik a legkedvesebb?

Tudom, hogy vannak, akik a legszívesebben megköveznének ezért, de kimondom: az a kitüntetés, amelyet 2006-ban vagy századmagammal vehettem át az akkor miniszterelnök-helyettes Csáky Páltól. Ez egy közösségi dolog volt, nem is annyira a személynek szólt, mint annak a közegnek, amelyben csinálsz valamit, és annak hatása, kisugárzása van, előre visz. Valakinek eszébe jutott feltérképezni, hogy a környezetünkben élnek emberek – tudósok, színészek, tanárok, írók,orvosok, előadóművészek –, akik tesznek valamit, nem elsősorban saját magukért. Önmagamért a díj nem érdekel. Nélküle is tudom, hogy mennyire jó az, amit csinálok. És nagyon sokszor tudom, hogy jobb is lehetne, mint ahogy épp kiszakadt belőlem.

Kétlem, hogy a közönség is így vélekedne. Rólad közismert, hogy maximalista vagy.

A közönségnek van egy külön szótára, ahogy kommunikál az előadóval. Ez nem mindig a kiabálás, a bravózás, a taps. Van, amikor úgy szól vissza a közönség, hogy meg sem pisszen. Akkor jó, amikor halálos csönd van. Amikor az egyik néző rászól a másikra, hogy ne zörögjön a cukorkás zacskóval. Én a pódiumon hangoskodom, teszem a dolgom, ők meg úgy hallgatnak, hogy meg sem moccannak. Ehhez is hozzá kell szokni. Borzasztó nagy próba, amikor olyan nagy a csend, hogy megijedsz: ezek most annyira figyelnek, hogy nem lehet hibázni.

1996 óta szervezted szülővárosodban, Dunaszerdahelyen a nemzetközi harmonikafesztivált, amely a csallóközi kisvárosba csábította a szakma világnagyságait, és rangot jelentett a rendezvény részét képező ifjúsági verseny győzteseinek. Most kiderült, hogy nincs folytatás, nincs rá pénz. Vége?

Nem szívesen beszélek erről, mert ez nagy szívfájdalmam. Egy azonban biztos: nincs vége. Ha nem ott, akkor máshol, de lesz ismét fesztivál.

Vojtek Katalin