Négy évig írta a Kundera-könyvet

Kamasz volt, tizenhat éves, Kolínban élt a családjával, amikor a szülei 1969-ben úgy döntöttek, Ausztrián keresztül a tengerentúlra emigrálnak. Egyetemi tanulmányait Jan Novák már Chicagóban kezdte el. Első regényei, a Striptease Chicago és a Milliós jeep angol nyelven jelentek meg, utóbbit Pulitzer-díjra jelölték, cseh kiadásához Václav Havel írt előszót, akiről később két dokumentumfilmet is forgatott. Milos Formannal, az Oscar-díjas cseh filmrendezővel készült beszélgetős könyve a Kalligram gondozásában jelent meg, akárcsak a kommunista hatalom ellen évekig államellenes tevékenységet folytató Mašín fivérekről szóló dokumentumregénye, az Eddig megvolnánk, amely Csehországban elnyerte a legrangosabb irodalmi díjat, a Magnesia Literát, és 2004-ben Az év könyve lett.

Még mielőtt a saját munkáiról beszélnénk, elmondaná, mit olvasott legutóbb? Legyen az az elmúlt év ön számára legütősebb regénye.

Uwe Timm, a jeles német író Fivérem példáján című életrajzi regényét merem ajánlani. Timm bátyja tagja volt az SS elit egységének. 1943-ban halt meg Oroszországban, miután amputálták a lábát. Az SS tagjainak tilos volt naplót vezetni, ő mégis bátran írt, Uwe Timm pedig az ő feljegyzései alapján fejtegeti, mi történt Németországban és a családjában Hitler idején. Németül olvastam a könyvet, óriási élmény volt.

Chicagóban, az egyetem elvégzése után egy telefonos társaság számítógépes részlegén dolgozott, majd elkezdett írni és fordítani. Václav Havel drámáit tolmácsolta angol nyelvre. Mi motiválta ebben?

Tizenöt-tizenhat évesen, még a kolíni színházban láttam egy darabját, a Leiratot. Havel további munkáit már Amerikában ismertem meg. Josef Škvorecký torontói kiadójánál jelentek meg a művei, onnan jutottak el hozzám, Chicagóba. A hetvenes évek végén, európai körutam során Bécsben is eltöltöttem pár napot, ahol a Burgtheaterben az Audiencia volt műsoron. Univerzális darab, bárhol játszhatják a világban, mindenütt érthető. Az Egyesült Államokban akkor még nem nagyon ismerték. Az angol fordítás nem is volt jó. Hol az amerikai, hol a brit angolt éreztem a szövegből. A kettő között pedig elég nagy a különbség. Ahogy G. B. Shaw írja: az angolokat és az amerikaiakat közös nyelvük választja el egymástól. S ez valóban így van. Úgyhogy fogtam a könyvet, és lefordítottam. Azóta minden színház ezt használja Amerikában. Aztán 89-ben, a bársonyos forradalom idején hazautaztam Prágába, és a Polgári Fórum egyik székhelyén bemutattak Havelnek. Nagyon kedves volt. Nem győzött hálálkodni a jogdíjakért, amelyeket azután kapott, hogy az én fordításom alapján több amerikai társulat is repertoárjára tűzte az Audienciát. Később a csehszlovák totalitárius rendszer karikatúráját, a Kerti ünnepélyt is lefordítottam, de azon már, az engedélyével, igazítottam is egy kicsit. A marxista keretet kapitalistára változtattam. Már elnök volt Havel, amikor New Yorkba látogatott egy színházi fesztiválra, amelyen csak az ő műveit játszották. Úgy kommentálta a Kerti ünnepély új változatát, hogy igazad volt, működik.

Milos Formannal hogyan került kapcsolatba? Először a Valmont társ-forgatókönyvírójaként dolgoztak együtt, közös interjúkötetük később született.

Milos elolvasta a Milliós jeep című regényemet, és annyira tetszett neki, hogy felhívott. Azt mondta, régi munkatársával, a francia Jean-Claude Carriére-rel a Valmont forgatókönyvét írják, de egyikük sincs annyira otthon az angolban, mint én. Felkért, hogy javítsam ki, vagy írjam át a dialógokat.

Huszonkét hétig forgott a film, de még utána, a vágószobában is ott ült Forman mellett.

Ott is rengeteget tanultam tőle. Voltak jelenetek, amelyeket a vágó közreműködésével úgy dolgozott át, hogy a teljes ellentétét hozta ki annak, amit a színészek eredetileg játszottak.

Az interjúkötet kinek az ötlete volt?

Épp valami új munkára vártam Chicagóban, akkor javasoltam neki. Már a Valmont írásakor sokat mesélt magáról. De volt egy döntő momentum a kapcsolatunkban. Ültem mellette az autóban, a repülőtérről vitt Connecticutbe, a farmjára. A kétórás út során valósággal öntötte rám a sok megrázó, gyerekkori élményét. Bár nem jegyzeteltem, később mindenre pontosan emlékeztem, olyan lenyűgözően tudott mesélni. Természetesen nagy izgalommal tettem elé a könyv első néhány fejezetét. Kíváncsian vártam, hogyan fogadja. Emlékszem, felnyitott magának egy doboz pilsenit, s amíg ő pókerarccal olvasott, én a szomszéd szobában biliárdoztam. A végén csak annyit mondott: Ez gyönyörű! Láttam az arcán, hogy tényleg meghatódott. A felnőttkoráról már könnyebb szívvel, felszabadultabban mesélt.

Később úgy nyilatkozott a műről: Ez az én életem, ahogy Jan Novák megélte.

Vagy húsz nyelvre lefordították a könyvet, három évig királyként éltem a befolyt tiszteletdíjakból. Milosnak köszönhetem a Mašín fivérek történetét is. Amikor a Valmonton dolgoztunk, kezembe adta Ota Rambousek Csak ne a félelem című könyvét. Azt mondta: Ma nem fogsz aludni! És tényleg nem tudtam elaludni, amíg a végére nem értem. Rambousek a kommunista diktatúra ellensége volt, ő írt először a Mašín fivérek legendás szökéséről. De amikor letettem a könyvet, tudtam, ezt a történetet nekem kell folytatnom. Tele volt a fejem a sok megválaszolatlan kérdéssel. Másnap felhívtam Rambouseket, aki megadta Josef Mašín telefonszámát. Milos még a poděbradyi iskolás éveiből ismerte őt. Együtt voltak kollégisták. Amikor elkezdtem írni az Eddig megvolnánkat, már kész voltam a Forman-könyvvel. Josef Mašín elolvasta, és csak annyit mondott: Kezdhetjük a miénket! És összekötött Ctiraddal, a testvérével és a többi családtagjukkal.

Havel és Forman életük végéig kapcsolatban voltak Milan Kunderával, a cseh széppróza legellentmondásosabb alakjával. Ön hogyan jutott a közelébe?

Sehogy. Kundera a feleségével „kétszemélyes szigeten” él Párizsban, amely köré mély árkot ástak. Havel és Forman egy előkelő halvendéglőbe hívta meg őt, nem messze a Rodin Múzeumtól. Forman választotta a helyet, mert tudta, hogy ott mindig van pilseni sör. Amikor Kundera észrevette, hogy az étterem bejárata előtt riporterek és fotósok hada várja őket, azonnal sarkon fordult, hogy ő inkább hazamegy. Nagy nehezen rábeszélték, hogy maradjon, mire azt a feltételt szabta, hogy sem egyedül, sem hármasban nem fog fényképezkedni. A menüvel egyiküknek sem volt gondja, Kundera azonban egész idő alatt úgy ült az asztalnál, mint egy jégszobor. Ezt csak azért meséltem el, hogy aki eddig nem tudta, ne csodálkozzon rajta, ha azt mondom: Kundera finoman szólva bonyolult jellem.

Nyilván jelezte neki, hogy könyvet ír róla.

Levélben fordultam hozzá, még felbélyegzett válaszborítékot is tettem bele, hogy szeretném, ha lehetővé tenné, hogy akár csak egyszer találkozzunk, bizonyos dolgokra szeretnék rákérdezni. Pontos akartam lenni a könyvben. De nem jött semmi tőle. Három hét várakozás után a feleségemmel és a fiammal elsétáltunk abba a negyedbe, ahol lakik, hogy megnézzük azt a bárt, ahová a leggyakrabban jár. Abszurd helyzet állt elő. Kundera a feleségével ott toporgott a járdán. Észrevett. Látta, hogy figyelem. Azt hittem, megszólít, vagy megszólíthatom. De hirtelen elfordultak, és elindultak ellenkező irányba, be a közeli parkba. Vissza se néztek. Egyértelmű volt, hogy eszében sincs szóba elegyedni velem. Tényleg furcsa szerzet. Ha választania kell kétféle bor közül, előhúzza a zsebéből a mágikus ingát, és arra bízza a döntést. Közben óriási manipulátor, a misztifikálás nagymestere. Folyamatosan átírja a regényeit, hogy mindig megfeleljenek az éppen aktuális politikai klímának. Amióta francia állampolgár, teljesen újraalkotta magát, és még a világirodalom nagyjai is bedőltek neki. Sok mindent állít magáról, aminek köze sincs a valósághoz.

Négy évig írta a róla szóló könyvet, megszólaltatott benne vagy ötven embert. Elmondhatjuk: a deheroizálás 900 oldala a kötet. S már a folytatásán dolgozik.

A második rész ott kezdődik majd, ahol az első véget ért. Kundera megérkezik Franciaországba. 1975-öt írunk…

A szerző a Vasárnap munkatársa