Nagyító alatt az írók közérzete

Vámos Miklós életformája alig változott a Covid alatt, mivel hosszú évek óta önkéntes karanténban él: otthon ül és szövegeket alkot. „Nem szívtam mellre ezt a járványt, mert bizonyos életkor után az ember már kevés dolgot szív mellre. A Covidtól kevésbé tartottam, mint a szomszédunkban jelenleg dúló háborútól, ami ellen nem tudok védekezni, és amivel nem tudok mit kezdeni. Ahogy bizonyos politikai eszmékkel sem, amelyek még mélyebben hatolnak a bőröm alá. Azt is elkeserítő látni, ahogyan a magyar irodalmi életben különböző szervezetek és vagyonok hirtelen hatalmasra nőve kisebbségbe szorították a többséget és többséggé változtatták a kisebbséget. Szóval én már nagyon nehezen tudok híreket olvasni, hallgatni, mert annyira felizgatom magam, hogy nem elég az a vérnyomáscsökkentő, amit szedek. Ehhez képest a Covid egy kis átfutó, elenyésző probléma az életemben.”

Tóth Krisztina költő, író elsős kislányával volt összezárva a karanténidőszakban, aki nagyon készült már az iskolába, és nem értette, miért kell otthon maradnia pár hónap után. Írt is neki (illetve minden gyereknek) egy könyvecskét a járványról, amelyben próbálta játékosan megmagyarázni a helyzetet. Az online oktatással járó szülői pluszmunka nem kedvezett a regényírásnak, mert egy iskolaköteles gyerekkel folyamatosan foglalkozni kell. Ezért inkább írói levelezésbe fogott egy Lola Gruber nevű francia kolléganőjével, aki felmenőinek nyomait kutatni érkezett Budapestre, és a lezárások miatt ott rekedt. Ezek a karantén-állapotrajzok a budapesti Francia Intézet honlapján olvashatóak.

„Mára allergiás lettem az online megoldásokra. Ha azt hallom, nem baj, ha nem tudsz eljönni, küldj egy videóüzenetet, nagyon ideges leszek. Igénylem a személyes találkozásokat. Annyit láttam már a képernyőn kollégáim tokáját és orrlyukát, hogy többé nem szeretnék senkit közelebbről látni, mint ahogy egyébként. Én magam sem tudom jól beállítani a kamerát, és azon kaptam magam, hogy minden rögzített online megjelenés után veszek egy drága ránctalanító krémet. Szóval nagyon megviselt idegileg a Covid-időszak. Nemcsak kétszer kaptam el a betegséget, de egyfajta digitális undor is úrrá lett rajtam.”

Spiró Györgynek akkor sikerült másodszor is megfertőződnie, amikor kihirdették, hogy már nincs Covid. „Ezt leszámítva az elmúlt két évem úgy telt el, ahogy általában. Egy dolog hiányzott nagyon: a könyvtárak. Meg kellett tanulnom könyvtárba járás nélkül beszerezni azokat az anyagokat, amelyekre szükség volt a munkámhoz. Lelki sokkot nem okozott számomra a pandémia, csak gyakorlati problémákat”.

2019 végén kezdte írni a Kádár Jánosról szóló Főtitkárok című drámát – amelyet nemrég mutattak be a Katona József Színházban – és a pandémia kezdetén azon rágódott, hogy vajon elég fontos-e még a téma, amiről ír. „Azóta, ha valamivel elkezdek komolyabban foglalkozni, ez az alapvető kérdés számomra. Korábban ilyesmi nem vetődött fel bennem ennyire élesen. Persze csalóka dolog ez, mert a Covidot is el fogjuk felejteni, ahogy elfelejtettük a világon korábban végigsöprő járványok százait.”

Závada Péter költő színházban dolgozik, ezért érdekes tapasztalatokra tett szert azzal kapcsolatban, hogyan lehet reagálni a bezártságra. „Született néhány előadás, amely tudott kezdeni valamit a helyzettel. Igazán reagálni azonban szerintem most még nem lehet rá, sőt, azt sem hiszem, hogy túl vagyunk már rajta. Nem zárult le, nem volt időnk megemészteni, nem volt időnk gyászolni, értelmezni ezt az egészet. Az első és a második hullám közötti időszakban feltettem magamnak a kérdést, hogy van-e egyáltalán értelme írni. Költészetet eleve szűk réteg olvas nálunk, és egy világjárvány közepén abszolút nem számít, írok-e verset, vagy sem. Aztán belegondoltam, hogy nekem milyen sokat jelent, ha valahol rábukkanok egy jó versre, és mások talán velem kapcsolatban éreznek így. Nem hagytam abba, viszont a hangsúlyok alaposan eltolódtak afelé, hogy hogyan éljünk túl, hogyan gondoskodjunk a körülöttünk élőkről, illetve hogy azok, akik a Covid alatt is folyamatosan dolgozni kényszerültek, hogyan gondoskodtak rólunk. Vegyük például az ételfutárokat. Nem sokat beszélünk róluk, de szerintem ők a Covid-időszak angyalai.”

Fehér Renátó költő meglelte a pozitívumot a bezártságban. A szerzők és kiadók korábban nem sűrűn vették videóra a könyvbemutatókat, beszélgetéseket. A kényszerből online megtartott irodalmi rendezvények, amelyeknek egyébként gyakran többezres látogatottsága volt, megmaradnak az utókor számára. „Mindannyian valamiféle digitális túszejtés áldozatai lettünk, virtuális csapdába kerültünk. Miután kizárólag online tudtunk kommunikálni, töméntelen mennyiségű szöveg született, nemcsak érzelmi viszonyokról, hanem az állapotokról, globális és lokális kérdésekről. Minden, amit nyilvánosan mondtunk, dokumentálva van. Ezek a felvételek kincset érnek majd a jövő kutatói számára.”