„Muszáj történeteket mesélnem”

Grendel Lajos és Závada PálSomogyi Tibor felvételeZávada Pál visszatérő vendége az intézetnek, a közelmúltban a székházban mutatták be első, hatalmas sikert aratott regénye, a Jadviga párnája szlovák fordítását is. Závada szépírói bemutatkozását (előtte ugyanis Kulákprés címmel szociográfiája jelent meg) természetesen ezúttal sem lehetett megkerülni. Grendel Lajos a Jadviga párnája kapcsán megjegyezte: a regény a lehető legjobb időpontban jelent meg. „A 70-es évek végétől és a 80-as évek elejétől a magyar próza elindult egy olyan irányba, amelyben a szövegeknek a világszerűsége nem igazán volt fontos. A nyelvi kifejezésnek a különböző modulációi voltak érdekesek – mondta. – A magyar irodalomnak ez a hulláma véleményem szerint valamikor a 90-es évek közepére kifulladt, manírrá, divattá vált, egyben veszített is a közönségéből. Viszont volt egy nagyon széles, nem szakmai olvasóközönség, amely visszavágyta azt a fajta regénytípust, amit én jobb szó híján realizmusnak neveznék.” Závada Pál pályatársa gondolataihoz kapcsolódva szépírói módszeréről, stílusáról így vallott: „Abban az időben, hogy elkezdtem foglalkozni az írás gondolatával, egyrészt a szociográfusi indíttatásomnál fogva teljesen nyilvánvaló volt, hogy valamiféle realista nyomvonalat követni fogok. Magyarán szólva muszáj történeteket mesélnem, mert mást nem tudok. Ugyanakkor ha nem lett volna a modernista kornak és az akkori magyar szövegirodalomnak a hihetetlen felszabadító hatása az én olvasmányélményeimben is, akkor, úgy érzem, be lennénk zárva valamiféle tér-idő azonosságba, a fiatal korom, az akkori mai magyar irodalom borzalmaiba, amikor sok-sok rossz realista regény és novella született. ”

Persze, nem arról van szó, hogy vissza kellene térni a 19. századi, 20. század eleji realizmushoz, Závada éppen azért jó „realista” író, mert ugyanúgy, ahogy az amerikai William Faulkner, a joycei-, Virginia Woolf-i újításokat olvasztotta egybe az 19. századi realista próza eszközeivel, ő a modernista iskolák, a posztmodern regény eszköztárából emelte ki azt a többletet, amit aztán hatékonyan hasznosíthatott. „Ha ez realizmus, amit én csinálok – tette hozzá Závada –, akkor örülök neki, mert én úgy gondolom, hogy mondatfelszabadító realizmust kell csinálni.”

Szociográfiája és mindkét regénye fő ihletőforrásáról: a gyökerekről, a délalföldi szlovákságról, valamint a nemzeti identitástudatról Závada egyebek mellett elmondta, hogy bár szociológusnak készült, és budapesti értelmiségi pályára igyekezett „ráállni”, elég hamar bekövetkezett nála a „természetes visszatalálás”, érdeklődése pedig a múlt felé fordult. Amikor ugyanis szociológusként, magnóval, kérdőívvel a hóna alatt szülőföldje, a délalföldi, szlovákok lakta vidéket járta, rádöbbent, hogy a pestiek számára az az érdekes, ahonnan ő jött. Nem is kellett messzire mennie, mint a születése idejébe, az ötvenes évekbe, amely sokáig tabutéma volt. A felmérést a saját családjában kezdte, majd a rokonságnál folytatta, és a faluban is gyűjtött dokumentumokat, ebből született aztán a már említett Kulákprés. „Nemcsak néprajzilag találkoztam a szlováksággal, meg a szlovák nemzeti, nemzetiségi tradíciónak a jellegzetességeivel, hanem a történelembe vetettségnek a borzalmaival is” – mutatott rá az író.

Főképpen a szlovákságnak, és természetesen a saját szlovákságának a mibenléte érdekelte, igyekezett szlovákul beszélni az öregekkel, megpróbálta megismerni, fölfedezni, miben másak ők, mint a többiek, melyek azok a hagyományok, gyökerek, amelyeket ő is átörökít. „A délalföldi szlovákság nagyon határozott és karakteres nemcsak nyelvénél fogva, nagyon izgalmasak a csakis és kizárólag rájuk jellemző hagyományok, egyrészt a tárgyiak, kezdve az építészettől a háztartási eszközökig, másrészt a különféle szokások. Emellett mindez mintha valahogyan süllyedne el. Visszavonhatatlanul – állapította meg Závada. – Tulajdonképpen egyfajta halál ez, mocsárba süllyedés, ennek minden tragikumával, de az ember valahogy mégsem érez halálhangulatot, hanem úgy tekinti, mint az élet részét: valami öregszik és süllyed lefelé. És ha jól csináljuk a dolgunkat, akkor megőrizhetjük és továbbvihetjük. Tehát ha én valamit az irodalomban tehetek, az egy-egy szállal valamennyire mindig kapcsolódni fog ehhez a tradícióhoz, a családom múltjához. És megpróbálom csúnya szóval élve használni, másfelől pedig valahogy átadni a családom múltját, a falu történetét mint örökséget, amivel én több vagyok, vagy legalábbis más vagyok, mint más író.”

Grendel Lajos nem csupán a Jadviga párnája sikerének titkát fejtette ki érzékletesen az est folyamán, hanem arra is meggyőző választ adott, miért jó könyv a Milota. Bár Tótkomlós neve egyszer sem tűnik fel a regény lapjain, Závada Pál szülőfaluja történetének egy újabb fejezetét kínálja az olvasóknak, egy izgalmas, a magyar irodalomban talán máig is szokatlannak számító szerelmi történettel, egy 34 éves fiatal nő, Roszkos Erka és a 67 éves Milota György kapcsolatával fűszerezve. Anekdotikus történetei, figurái révén pedig Grendel szerint erősen köthető a magyar irodalom realista hagyományaihoz. Itt „lépett színre” az est folyamán Mikszáth Kálmán, akit – bizonyára nem a véletlen folytán – mindketten megidéztek legújabb regényükben. Závada a szóban forgó Milotában, Grendel Lajos pedig szintén legutóbbi regényében, a Nálunk, New Hontban címűben. Závada Pál rögtön meg is ragadta az alkalmat, hogy legalább egy kérdés erejéig ő faggassa pályatársát arról, mit is jelent neki irodalmi felmenője, Mikszáth Kálmán. S mint kiderült, a két jeles írót nem csupán a történetmesélés-pártiság köti össze, hanem a bizonyos értelemben vett kötődés a nagy elődhöz is.

Ezt a kötődést Závada Pál egyébként meggyőzően bizonyította a regénynek azzal a részletével is, amelyet a Milotából olvasott fel a közönségnek. Az új regényt – a Jadviga sikere okán – nagy várakozás előzte meg. Sikerül-e megismételnie, netalán túlszárnyalnia első nagy sikerét. Azok, akik elolvassák a Milotát, választ kapnak a kérdésre. Csalódástól, azt hiszem, nem kell tartaniuk.