Mű/helyről, hídról, közösségről

Nincs színház előadás nélkül: a konferencia után Molnár Ferenc Az ördög című színművét adta elő a társulatDömötör Ede felv.A konferencián 12 előadás hangzott el, szó volt a színjátszásnak a szlovákiai magyarok önazonosság-tudata megőrzésében betöltött szerepéről, a kisebbségi színjátszásról az 1989-et követő politikai erőtérben, a színházak támogatási rendszereiről, a szlovákiai magyar drámaírásról, a színházról mint műhelyről, a színészképzés kérdéseiről, a dramaturgiáról, a közönségről, a médiáról, a magyarországi és a szlovákiai magyar színjátszás kapcsolatáról, a Jókai Színház működési feltételeiről a megyei önkormányzat fennhatósága alatt, valamint két hivatásos társulatunk jövőképéről. Az alábbiakban – a teljesség igénye nélkül – azoknak a kérdéseknek szentelünk teret, amelyek a színházat mint „mű/helyt“, azaz a művek, az alkotás születésének helyét érintik. A megfogalmazás egyébként Gágyor Pétertől – a nyolcvanas évek elején a kassai társulattól előbb Magyarországra, majd Németországba emigrált rendezőtől – származik, aki jó szokásához híven ezúttal is a magyar színházakban uralkodó művészi igénytelenséget ostorozta. „A magyar színházakat az egymástól alig megkülönböztethető stílusok határozták, határozzák meg. A magyar színházi struktúrára nem jellemzőek a műhelyek, a csoportos stílusok, nem alakult ki olyan többrétegű szervezet, melyben egymástól eltérő színházi szemléletek, poétikák, alkotói műhelyek szerveződtek volna. Az egyfajta színház, az egyfajta stílus a magyar színházi alkotók viszonylatában mindenképpen kényszerhelyzet, amely állandó szellemi öncsonkítást feltételez az alkotói kiteljesedéssel szemben. A színház pedig még egyformább marad, annak ellenére, hogy a magyar színházi produkciók öt egymással szomszédos országban, különböző adminisztratív feltételek között és különböző színházi kultúrák tőszomszédságában jönnek létre. A modern színházi kezdeményezések is felemás módon szivárognak be ebbe a szerkezetbe, s a hagyományok talaján sokszor kétes értékű stílusjegyeket hoznak létre, melyek olykor kimerítik az agresszív sznobizmus fogalmát” – mondta Gágyor Péter, aki kitért arra is, hogy a színházakban konzerválódott régi struktúrák lehetetlenné teszik egyrészt az éthosz keresését, másrészt azt, hogy a színházak választ keressenek és találjanak a közelmúlt és a jelen égető kérdéseire.

Varga Emese, a Jókai Színház dramaturgja A színház dramaturgiája és a (szlovákiai magyar) közönség címmel tartott előadást: „Ebben az erősen egocentrikus korban, azt hiszem, a színház az egyetlen hely, de mindenképpen az egyetlen művészet, amely nem zárhatja ki a személyes jelenlétet, a személyes találkozást és nem mellőzheti a közösséget. Közösség szó alatt többféle közösséget értek: az alkotók közösségét, amely létrehoz egy előadást, a vezetőség közösségét, és a játszók, valamint a nézők közösségét. A dramaturgia megpróbálja lerakni annak a hídnak az alapkövét, mely színpad és nézőtér között húzódik. A képlet egyszerű: mit, hogyan, kinek. Színházat csinálni nem lehet anélkül, hogy az alkotók ne éreznék: tudnak valamit, amit közölni akarnak kifelé. Az alapvető szempont tehát a közlésvágy: mit gondolunk magunkról, a másik emberről, a közegről, amelyben élünk… A második szempont a hogyan, illetve a kivel. Ki ad testet a gondolatnak. Milyen színészek állnak a rendelkezésemre, milyen a képességük, a habitusuk, hol tartanak a pályájukon, s hogyan tudjuk segíteni a pályájuk kibontakozását. A harmadik szempont a kinek. Ki nézi, ki hallgatja. Látja-e, vagy csak nézi. De nézzük meg konkrétan, milyen helyzetben van a Jókai Színház. A minap készítettünk egy statisztikát: mit játszottunk ötven évig. Néhol riasztók a mutatók: a közel ötven év alatt 284 bemutatót tartott a színház. Ebből 123 a színmű, vígjáték. Zenés műfaj kategóriában 109 előadás készült. 24 klasszikus dráma, illetve tragédia került színpadra. Van még egy félelmetes adat: a 23 meseelőadásból 11 zenés volt – volt 30 év, amikor csak zenés produkció készült a gyerekeknek. Feltesszük magunknak a kérdést: tulajdonképpen miért csodálkozunk? Elfelejtettük megtanítani a nézőinket még gyerekként arra, hogyan kell színházat nézni. Hogy a színház nem csak zenés lehet.“

Nánay István budapesti színikritikus feladata a magyarországi és a szlovákiai magyar színjátszás kölcsönhatásainak boncolgatása volt, de mivel véleménye szerint kölcsönhatásról nem beszélhetünk, a kapcsolódási pontok kifejtésénél maradt. Mint elmondta, a két felvidéki színház ugyanazt a feladatot tölti be, mint pl. a magyarországi vidéki színházak. Nagyjából ugyanazt játssza, hiszen, Nánay István meglátása szerint, ugyanaz a két-háromtucatnyi cím tűnik fel a műsoron határon innen és túl. Lényeges különbség viszont, hogy a szlovákiai magyar színjátszás rosszabbul áll a szakemberek terén, mint a vajdasági vagy az erdélyi színházak. Hiányoznak a rendezők – így aztán nehezen elvárható, hogy olyan arculat alakuljon ki, amely bizonyos alkotók személyiségét, művészi elképzeléseit tükrözi. Nánay István egy további legendát is megcáfolt: azt szokták mondani, a határon túli színházaknak egyedülálló lehetőségük a hídszerep, hogy két kultúra határmezsgyéjén alkotnak. A budapesti színikritikus szerint ez így nem igaz. Példaként Erdélyt hozta fel: az ottani színházak ugyanúgy nem foglalkoztatnak román rendezőt, mint a mi színházaink szlovákot. A másik oldalról szólva nem tagadta azt sem, hogy a határon túli színházakról nem nagyon vesz tudomást a magyarországi sajtó és szakma.

A konferencia programjának záróakkordjaként két színházunk igazgatói vázolták fel jövőképüket. Kolár Péter, a kassai Thália direktora kifejtette, a Thália megalakulása óta a szakképzett színészek hiányával küzd, a pályaelhagyásnak, a távozásnak nem csak a színészek rossz anyagi körülménye az oka, hanem a művészi kihívások hiánya is. Kolár Péter szerint a Jókai Színház kőszínháznak tekinthető, technikai feltételei ha nem is fényesek, de adottak, korszerű produkciókat is színre vihet. A Thália ezzel szemben alapvetően tájoló színház, amelynek figyelembe kell vennie a pár száz lelket számláló falvak lehetőségeit is. Az igazgató meghirdette a közeljövő programját is: visszatérni a művészi igényességet előtérbe helyező tevékenységhez, aminek azonban ára van. A közönség ott láthatja csak a kassai társulat előadásait, ahol a színházi jellegű körülmények biztosítottak, s ahol a megfelelő díjazást is biztosítani tudják. „Bármilyen fájdalmas is, az eddig megszokott tájolásnak nincsenek meg az anyagi, műszaki és személyi feltételei“ – mondta Kolár Péter. Kiss Péntek József, a komáromi színház igazgatója zárszavában elmondta, egyértelmű sikerként értékeli – s a jövő szempontjából is meghatározónak, helyes iránynak tartja – hogy az elmúlt években szakmai szemmel is sikeres előadások születtek Komáromban: a Jó estét nyár, jó estét szerelem, az Amadeus díjakkal tért haza a fesztiválokról. Idén a Tartuffe képviseli majd a színházat Kisvárdán, a Határon Túli Magyar Színházak Fesztiválján, s az előadást egyetlen határon túli nagyszínpadi produkcióként beválogatták a Pécsi Országos Színházi Találkozó programjába is.